Rainbow Pen

Alice McRichardson

Phoebe McRichardson

A ház

Rose Weasley

Albus Perselus Potter

Nora

Scorpius Malfoy

Hugo Weasley

Simon

Alan

Emily

James Sirius Potter

Nancy

Lily Luna Potter

A szobámban ültem, a baldachinos ágyon. Egy képet néztem, mely nem volt se varázslatos, se mozgó. Csak két tinédzser vigyorgott rajta felszabadultan. Anya és apa voltak azok, még 18 éves korukban. Anya egy kisbabát tartott a karjaiban és szeretetteljesen mosolygott rá. Apa pedig figyelte a jelenetet. A csecsemő én voltam, egy fehér csipkés pongyolába bugyolálva. Akkor még csak pár napos voltam, és vidámak voltunk mind a hárman. Apa azt tervezte, hogy elveszi anyát, de minden megváltozott, mikor megszületett a második gyermek is, Rose. Rose az én angyali kishúgom. Vörös, göndör hajjal és csillogó kék szemekkel.

Tehát minden megváltozott akkor, ugyanis apa megijedt. Megrémült attól, hogy mit kezd majd két gyerekkel. Anya legalábbis így gondolja, ugyanis mindent ő mesélt el nekem apáról.
16 évesen ismerkedtek meg, és apa – akinek egyébként Ethan Williams volt a neve - elkezdett flörtölni Cathleennel, azaz anyával. Az első randevúból az lett, hogy anya sikeresen lefröccsentette Ethan ingét, és megpróbálta kimagyarázni, mikor aztán Ethan egy csókkal beléfojtotta a szót. Ezek után persze elválaszthatatlanok voltak. Minden délután a Roxfort partjához mentek és beszélgettek, vagy birkóztak, vagy esetleg nyelvpárbajt vívtak. Egyik alkalommal aztán, mikor már két éve jártak, úgy döntöttek, elég komoly a kapcsolatuk ahhoz, hogy megtörténjen az első alkalom. Ebből a bizonyos elsőből lettem én. Még három évig éltünk békességben, vidámságban. Vagyis kevesebb, mint 3 évig, mikor is anya bejelentette, hogy új jövevény érkezik. Ethan akkor úgy tűnt, nagyon örül, de később kiderült, hogy nem így van. Még aznap este elment, eltűnt, köszönés nélkül. Le voltam törve, napokig sírtam, de végül az idő begyógyította a sebet. Ma, már ha apára gondolok, nem érzek semmit. De legtöbbször úgy csinálom, hogy a gondolataim lehetőleg elkerüljék Ethan Williamset aki valamikor az apám volt.

Rose már sajnos nem ismerhette az apját, bár lehet, hogy pont így jó. Neki mindig csak meséltünk róla, bár én nem szívesen. Nem volt jó felidéznem a jó emlékeket mikor már tudtam, hogy nem jönnek vissza. Rose az én kis virágszálam. Egy igazi rózsa, ahogy a neve is mutatja. A rózsa, ha nap süt rá kinyílik, ha lemegy a nap becsukódik. Rose mindig nyitva van. Állandóan mosolyog. Nagyon szeretem. Sokszor elgondolkodom, hogyha megkérdeznék tőlem, hogy mit választanék inkább, hogy apa itt legyen, vagy, hogy Rose maradjon. Azt válaszolnám, hogy régen apát választottam volna, amíg meg nem ismertem Roset... Most már úgy érzem, Rose többet jelent nekem, mint apa. Apa nélkül elvoltam 10 éven keresztül, de Rose nélkül nem menne.
- Gyertek, lányok, ebéd! - szakított ki gondolatmenetemből anya hangja.
A fényképet magam mellé dobtam az ágyra, lefordítva. Kirohantam a szobámból, le a lépcsőn, mely fájdalmában nagyokat nyikordult alattam. Na, nem azért mert dagadt vagyok, hanem mert már nem mai darab. Végül pedig a konyhába, pontosabban az egyik székre érkeztem.
- Mi a mai menü? - kérdeztem rögtön.
- Finom húsleves, sült marha és a végén csoki puding. De ha a húgod nem jön le egy percen belül, letörlöm a listáról a desszertet - mosolygott pimaszan és elém rakta a húslevest.
Rose már egy pillanat múlva ott volt és vidáman ugrándozva letelepedett a velem szemben álló székre.
- Na, húgi? Izgulsz már? - kérdeztem vigyorogva. Holnap ugyanis először megy a Roxfortba.
- Még nem - mondta édes, lágy hangján és megrázta a fejét.
- Hát, én már egy héttel előtte izgultam - nevettem. - Nem értem, hogy csinálod.
Csendben megettük az ebédet. Finom volt, anya iszonyatosan jól főz, még mugli szakácstanfolyamot is végzett.
Mikor végeztünk, megkértem Rose-t, hogy menjen ki a kertbe virágot szedni nekem. Persze ez csak indok volt, hogy tudjak beszélni anyával négyszemközt. Rose vette a lapot és vidáman ugrándozva kiment a kertbe.
- Kérdezhetek valamit, anya?
- Persze - mondta és elvette a kezemből a felé nyújtott tányért.
Megeresztette a vizet és mosogatni kezdett, én meg mellé álltam, hogy lássam az arcát mikor kérdezek.
- Honnan tudod olyan biztosan, hogy apa azért ment el, mert Rose jött? - kérdeztem lassan tagolva, hogy biztosan megértse.
Anya keze egy pillanatra megállt a levegőben, de aztán tovább súrolta a tányért.
- Mert nincs más észszerű magyarázat. Nem mondta meg mi baja mielőtt elment, így csak találgatni tudok.
- Értem - bólintottam. Egy kicsit még álltam ott az arcát fürkészve, de végül feladtam és felszaladtam a szobámba.

***

Korán reggel volt, én pedig kapkodva gyömöszöltem be a ruháimat a bőröndömbe. Elaludtam. Korán volt, de még ennél is korábban kellett volna kelnem ahhoz, hogy be tudjak pakolni mindent nyugodtan.
- Siess, kicsim, Rose már kész van! - kiabált fel anya.
11kor a King's Cross pályaudvarnál kéne lenni, tőlünk pedig két óra az út, és most 9 múlt tíz perccel. Igen, mindenki joggal mondhatná, hogy ez nem korai kelés, de nálam az. Az általános felkelési időm 11 óra, ezt viszont most nem engedhetném meg magamnak.
9 után 20 perccel sikerült is elindulni, bár nem szívesen beszélek arról, mit vágott le nekem anya a kocsiban. Leszidott és azt tette, amit általában szokott: Rose-t állította be példának. Például, hogy Rose már tegnap bepakolt, Rose bezzeg koránra beállította az óráját. Persze Rose-t nem hibáztathatom ezért, nem tehet róla, hogy anya isteníti.

Mikor megérkeztünk már nagy volt a nyüzsgés. Szememmel barátnőmet kerestem a tömegben és közben próbáltam utat törni, kevés sikerrel.
- Elnézést, bocsánat, ne haragudjon, de szeretnék felszállni - hadartam a szöveget minden egyes embernek, aki mellett elhaladtam.
Akkor megszólalt a síp. Gyorsan hátrafordultam megfogtam Rose kezét és a bőröndünket anyának motyogtam egy gyors "szia, anyut" és már rohantunk is. Az ajtók vészesen csapódtak be egymás után, szinte már versenyt futottunk vele. Furcsa módon az emberek, mikor meglátták a rohangáló őrültet - azaz engem - gyorsan eltűntek az utamból. Persze ez az ő érdekük is volt. Végül sikerült felpattanni és mikor éppen behúztam Rose-t meg a csomagokat is, akkor csapódott be mögöttünk az ajtó.

Rose is és én is iszonyatosan lihegtünk. Egy kicsit még álltunk ott a becsapódott ajtónál, de végül úgy döntöttünk kényelmesebb lenne leülni valahová.
Elindultunk kabint keresni. Már a kocsi végénél tartottunk, letörten, hogy sehol sem fogunk helyet találni, megtaláltuk a tökéletes kabint, egyetlen fiú ült csak benne az is olvasott valamit.
Benyitottam és illedelmesen megkérdeztem szabad-e a hely.
- Nem - jött a válsz. Az illető egy szőke hajú srác volt flegma arccal. Látszott rajta az a bizonyos elkényeztetettség.
- Nem? - kérdeztem vissza csodálkozva.
- Jól hallottad!
- Azt mondod, nem? Mégis áruld már el nekem, hogy egy magad fajta bunkó parasztnak hogy lehet akkora társasága, hogy mi ne férjünk el mellettük? Egyébként sem látok senkit - néztem körül látványosan a kabinban.
- De nektek akkor sincs hely. Griffendéles vagy, ha jól sejtem.
- Az vagyok, na és? Ez a csöppség itt mellettem viszont nem tudja még hová kerül.
- Sejtem, hová... - mondta és undorodva nézett végig Rose-on.
- Bocsánat, de nem egészen értem mi a vita tárgya - szólalt meg Rose bársonyos gyermeteg hangján. Furcsa volt ezeket a szavakat hallani a szájából. - Nem hiszem el, hogy azon vitatkoztok, ki milyen házba tartozik. Csak üljünk már le, könyörgöm!
- Rendben, Rose. Keresünk a következő kocsiban üres kabint - mondtam és kitoltam a kabinból. Még utoljára visszanéztem a szőke fiúra és levágtam neki egy grimaszt, ami reményeim szerint kifejezte az iránta érzett ellenszenvemet.

Megtaláltuk a mi társaságunkat. Ott ült Sam az ablaknál és Jamesszel társalgott. Bent ült még Albus, James öccse, Lily a húguk, aki azt hiszem annyi idős, mint Rose és ott volt még Rose Weasley és ha jól tudom az öccse Hugo, aki szintén annyi idős, mint az én Rose-om és Lily Potter.

Sam a nyakamba ugrott, úgy üdvözölt, kicsit megszeretgette Rose-t is, aztán heves faggatózásba kezdett. Rose-al elmeséltük neki a nyarunkat, hogy voltunk Hollandiában és sokat kviddicseztünk, tanítgattam Rose-t is.
Hamar eltelt az idő, mindenki részletesen beszámolt a nyaráról, a fél csapat volt külföldön és majdnem mindenki kviddicsezett. Hiszen belőlünk áll a Griffendél csapata.
Mikor kiszálltunk a vonatból, Rose tenyere már izzadt volt az idegességtől, mégsem vallotta be még magának sem, hogy izgul.

***

- Potter, Lily! - hívták ki az új Potter lányt. Félénken kiment és leült a kis hokedlire. Az idős, ősz McGalagony aki egyébként az igazgatónő, a fejére tette a süveget.
Egy pillanatig csönd volt, senki nem mert megmukkanni sem. Az elsősöket kivéve mindenki tudta, hogy ilyenkor a süveg beszélget Lily gondolataival.
- Griffendél! - kiabált végül a Teszlek Süveg, Lily pedig boldogan ugrándozott oda a mi asztalunkhoz.
- Weasley, Hugo!
- Griffendél!
- Hastings, Debora!
- Hollóhát!
- Parkson, Cyntia!
- Mardekár!
- Terence, Rose!*
Kishúgom remegő térdekkel ült le. A süveg nagyon sokat tétovázott, már azt hittem sosem jön meg az elhatározás. De végül mégis sikerült.
- Mardekár!
Nehéz szülés... tessék? A Mardekár? Ezt nem hiszem el. Rose nem mehet oda. Pont a Mardekár? De hát akkor már kerülhetett volna inkább a Hugrabugba!
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben Rose az én ártatlan kishúgom elbattyogott a Mardekár ház asztalához. Kérdőn nézett, rám én meg próbáltam jelezni, hogy nem tudom ez, hogy történhetett.
Még 3-4 elsőst beosztottak házakba aztán pedig jöhetett a nagy vacsora.
Még lefekvéskor sem tudtam elhinni, hogy Rose máshova került, mint én, ráadásul a Mardekárba.



*Rose anyja vezetéknevét kapta, mivel a születésénél apja nem volt jelen.

Írországban élek, egy kis, fa házban. A ház köröl sok, sok fa van, és egy kis tó, amelyikben nyáron jókat lehet fürödni. Apukám kötött egy kötelet az egyik tó melletti fa ágára. Azzal szoktam szórakozni, hogy nekifutok a kötélnek, elkapom, hintázok egy kicsit rajta, és aztán csobbanok. Az egyik fán lakik a legjobb barátom, egy leprikón. A neve Siouthrun. Ő bakancsokat készít, és sokszor keveredik bajban. A legrosszabb ellensége egy Sikítószellem. Ő az erdőkben bujkál, és a varázslények királynője akar lenni.

Késő este volt. Cathleen forgolódott az ágyában. Melege volt, és álmában beszélt. Egyszer csak felriadt. Felkelt, és rájött, hogy csak rosszat álmodott. A homloka tiszta verejték volt, és a szíve majd kiugrott a helyéből. A lány adott magának néhány percet, amíg magához tér. Eközben meg sem moccant. A szeme előtt még mindig a rémálma játszódott le. Amikor már egy kicsit megnyugodott, úgy döntött, hogy lemegy a konyhában egy pohár vízért. Pont élvezte a víz kellemes hidegét, ahogy a torkán lefolyik, és lehűti a testét, amikor valami furcsa hangra lett figyelmes. Egyből abbahagyta az ivást, és a poharát a mosogató mellett rakta le. Kiment a konyhából a folyosóra, és körbenézett. Nem vett észre semmi különöset. Felment a lépcsőn, és megvizsgálta a második szintet, de ott sem talált semmit. Újra lement, de most meg akart győződni arról, hogy be van zárva a bejárati ajtó. Megnézte a biztonsági rácsot, ami be volt zárva, majd becsukta az ajtót és kétszer megcsavarta a kilincsben lévő kulcsot. Most már biztosra ment, hogy senki sem jöhet be. Egy mély levegőt vett, és megfordult. Az arcán kiült a rémület. Sajnos rájött, hogy a rémálma még nem ért véget. Előtte egy sötét alak állt. Hosszú, fekete, kapucnis talárja még félelmetesebbé tette az ismeretlent. A csuklya elrejtette az idegen arcát. Cathleen egy helyben állt. Nem tudta, hogy most mihez kezdjen. Fusson, hívjon segítséget, kiabáljon, vagy inkább meg se mozduljon? Egyszer csak felrohant a lépcsőn, bement a szobájában, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és gondolkozni kezdett. Nagyon jól tudta, hogy a bezárt ajtó nem fogja sokáig megvédeni a sötét alaktól. Egy az egyben biztos volt benne, hogy ez nem ember volt. Inkább valami túlvilági lény.
 - Démon – suttogta a lány. Fel – le járkált a szobában. Egyszer csak megpillantott egy porszívót. Felvonta a szemöldökét. Egy ötletet talált ki. Kinyitotta az ajtót, és várta, amíg a démon belép. Ekkor kapcsolta be a masinát, és beszippantotta a lényt. Aztán gyorsan leszaladt a konyhába egy befőttesért. Amikor felment, a porszívó csövét a befőttesbe rakta, és megvárta, amíg az ördög kijön a porszívóból. Aztán az üvegre csavarta a kupakot.
 Cathleen a padlóra ült, és fújt egy nagyot. A befőttesre nézet, ami koromfekete lett. Gyorsan berakta a gardróbjába, és bebújt a takaró alatt. Azt gondolta, hogy egy ilyen eseménydús este után nem tudna elaludni, de tévedett, ugyan is elnyomta az álom. Túlságosan elfáradt, hogy ébren

Az első évem Roxfortban by Cathy

Nos a karácsony is megjött, mi pedig Hugóval elmegyünk. Igen, a karácsonyt nem Roxfortban töltjük. Nálunk ez családi szokás. Anya ragaszkodik hozzá. Én, őszintén szólva szívesebben maradnék, a barátaimmal, ugyanis Nancy és Nora maradnak. James és Albus is barátnőikkel maradnak. Csak Lily jött haza velünk együtt. Mázlista Hugo... neki bezzeg lesz barátja otthon is a karácsonyi ünnepekkor.
Emily, aki a közvetlen közelünkben lakik szintén haza jön, Simonnal együtt. Hogy dögölnének meg! Azt hiszem nem ez lesz életem legkellemesebb karácsonya.
Szóval megvolt a búcsúzkodás, a Roxfort Expressz pedig már döcögve száguldott a King’s Cross pályaudvar felé. Lily és Hugo vidáman trécseltek mellettem. Már fél órája mehettünk, mikor megjelent a kabin ajtajában Alan. Olyan deja vu-m volt. Mikor a Roxfortba mentünk év elején, akkor is így néztem fel rá. Csak Alan arc kifejezése változott meg egy kicsit. Míg év elején beképzelt volt és fennhéjázó, most meghunyászkodó és kedves. Persze most is sok lány vonzódott hozzá, de látszólag ez őt már nem érdekelte. Eskü, nem vagyok egoista, de én szinte mindent megváltoztattam benne.
- Szia - köszöntem mosolyogva, és hellyel kínáltam.
- Szia - mosolygott ő is és helyet foglalt. - Nem is tudtam, hogy te is hazamész. Miért nem maradsz a barátaiddal?
- Mert anya mániája, hogy a család együtt töltse az ünnepeket. Vagyis a karácsonyt...
- Értem - mosolygott rendületlenül. Vitattunk ezt-azt út közben. Ki is derült, hogy nem lakunk nagyon messze egymástól, szóval tudnánk találkozni. Mondjuk a varázslóknál édes keveset számít a távolság...


- Rose, Hugo! - üdvözölt minket anya és apa, tárt karokkal.
- Szia, anya, apa. Segítenétek? - nyögtem, és leemeltem bőröndömet a vonatról. Apa ott termett és átvette a csomagot. Anya pedig Hugónak segített. Alan is leszállt, és a szülei őt is üdvözölték. Alan mellé léptem, bemutatkoztam a szüleinek. Aztán karon fogtam a fiút és magammal húztam, anyáékhoz, hogy bemutassam nekik.
- Ő itt Alan - mondtam mosolyogva anyáéknak. - Ők pedig a szüleim - mutattam rájuk.
- Üdv - nyújtotta kezét Alan, a szüleim pedig viszonozták. Mikor Alan elment, anya lehajolt hozzám és a fülmbe suttogott.
- Ő a barátod? - kérdezte sejtelmesen.
- Milyen értelemben kérded? Mert ki kell, hogy ábrándítsalak: nem járunk. Csak a barátom.
- Akkor mért nézett rád... így?
- Nem tudom, hogy nézett rám, de nem is érdekel! A barátom és kész - mondtam duzzogva, és apáékhoz csatlakoztam, akik már elindultak a kijárat felé.


- Fú, de furi itthon - mondta tátott szájjal Hugo.
- Csak három és fél hónapja nem voltunk itthon. Minden évben ez van és te minden évben rácsodálkozol hogy itthon vagyunk - dorgáltam öcsém, aki erre sértődötten karba tette a kezét és elhúzta a száját. Ezt minden egyes évben eljátsszuk... Persze csak mióta Hugo is Roxfortos diák. Tehát három éve.
- Segítenetek kéne - mondta anya. Ajjaj, ez rosszul kezdődik... Én legszívesebben most fel mennék a pihe-puha ágyba és aludnék egy jót. De ezek szerint ez most elmarad.
- Ugyan miben? - Hopsz, ez nem hangzott valami segítő készen...
- Feldíszíteni a fát.
- De anya... - mondtam hitetlenkedve - Varázslók vagyunk, vagy mi a fene! Egy pálcaintéssel fel tudjuk díszíteni azt a fát.
- Ezt minden évben megbeszéljük, kislányom - mondta kizökkenthetetlen nyugodtsággal anya. - Mugli szülőktől származom, és tudom, hogy a mugliknál külön szépsége a karácsonynak, a karácsonyfa díszítés.
- Értem. De MI NEM vagyunk muglik!
Természetesen anya győzött. Esélyem sem volt, hiszen apa és Hugo is mellé álltak. Mi a fenének törjük magunkat? Akkor mire jó a varázslás? Kénytelen-kelletlen, beszálltam a díszítésbe és azt kell, hogy mondjam nem is volt olyan rossz. Az az igazság, hogy minden évben erre a megállapításra jutok, de ha ezt kimutatnám a szüleimnek is, akkor végérvényesen ők nyernének. A büszkeségem viszont nem engedheti ezt. Úgyhogy még pár évig lesz ilyen vitám anyáékkal, ha rajtam múlik. Mikor végeztünk, délután lett. Kimentünk hát négyesben hógolyózni. Azért nem volt olyan jó, mint az iskolában a barátainkkal. De el kell, hogy ismerjem: szüleim rendkívül fiatalosak, és nem panaszkodhatok, ügyesen csatáztak. Természetesen mi nyertünk Hugóval, de nem sokon múlt, hogy ne így legyen. Kimerülve ment mindenki a helyére. Én is felbattyogtam, vagyis fel cuppogtam a lépcsőn.
Cupp, cupp, cupp. Míg végül el nem értem a szobámig, azon belül pedig a mini tusolóig, ahol levetettem nedves cuccaimat. Majdnem teljesen pucér voltam, mikor csőr kopogtatását hallottam az ablakon. A sok év alatt már megtanultam, hogy mikor kopog be egy bagoly az ablakon. Mármint, hogy milyen hangja van annak.
- Fenébe, pont jókor - morogtam a falnak. Gyorsan felkaptam magamra egy köntöst, miközben a bagoly egyre hangosabban és sűrűbben kopogott. - De rohadt türelmetlen itt valaki!
Végre odaértem az ablakhoz, ahol egy kis, szürke bagoly pislogott be nagy szemeivel.
- Jól van, jól van, jövök már - mondtam békítően és kinyitottam az ablakot. Hűvös szél fújt be, úgyhogy, amint a bagoly bereppent, rögtön be is csuktam.
A levelet, amely a bagoly lábára volt kötve, levettem és olvasni kezdtem.

Ha ráérsz, találkozzunk holnap a nagy dombon. Azt hiszem az a domb a te ablakodból is látszik.
Küldj a bagollyal egy üzenetet, hogy jössz-e vagy sem.

Üdv.: Alan

Ui.: A bagoly nagyon kedves, nem csíp. Hívd Esor-nak, úgy neveztem el.



- Hm... Esor - motyogtam magamnak. - Ez az én nevem visszafele...
Ekkor nagy robajjal berontott szeretett öcsém.
- Mi van? - fordultam felé türelmetlenül.
- Jössz szánkózni? Az mi? - kérdezte.
- Semmi. Te nem kaptál még sosem levelet?
- Jaj, de morcos itt valaki! - jelent meg Hugo mögött apa.
- Persze, hogy az vagyok. Berontott a szobámba és még kérdezősködik is! - mondtam felháborodva.
- Szóval jössz, vagy nem? - kérdezte Hugo.
- De hát este van! Szürkül - méltatlankodtam.
- Ilyenkor a legjobb - mondta apa vigyorogva. - Akkor döntsd el, hogy jössz-e. Mi tíz perc múlva indulunk a nagy dombra. Ha jössz, akkor legyél lent a konyhában addigra.
Ezen nem kellett sokat gondolkodnom, még szép, hogy nem hagyom ki. Gyorsan megírtam a válaszlevelet Alannak.


Akkor holnap ott.

Puszi: Rose

Ui.: A bagoly neve, az én nevem vissza fele olvasva, vagy ez csak a véletlen műve?



Odakötöttem a levelet a kis bagoly, Esor lábára és kiröptettem. Gyorsan felkapkodtam magamra a levetett vizes cuccokat és egy pálcaintéssel megszárítottam. Dübörögve lerohantam a lépcsőn. Hugo és apa már ott vártak. Anya otthon maradt, hogy vacsorát csináljon. Persze mind a hárman tudtuk, hogy ez csak kifogás, hiszen varázsló (vagy mi?) és simán meg tudná csinálni sec-perc alatt a vacsit. Na mindegy, szóval hárman mentünk el a dombra száguldozni a szánkón.



- Hú, ez kimerítő volt - mondtam levegőhöz kapkodva, mikor hazaértünk.
- Tiszta hó, mindhármotok! - kuncogott anya. Mégis milyenek legyünk hóangyalkázás, szánkózás meg minden után? Ekkor nagy szárnysusogással elrepült a fejünk fölött egy bagoly. Már felismertem: Esor.
- Na mi az? Hoztál még üzit Alantől? - kérdeztem a baglyot. A többiek csodálkozva néztek rám, e én csak megfogtam Esort és felvittem a szobámba. Ott megszabadítottam terhétől.


Igen, bár reménykedtem, hogy nem veszed észre. Láttalak az előbb a dombon. Apáddal és öcséddel voltál ott igaz? Elbűvölő hóangyalkát csináltál.

Puszi: Alan


Ez aranyos kis üzenet. Most már nem adtam semmit Esornak. Ezért a bagoly rendesen le is volt törve. Úgy tűnt, élvezi a munkáját. Csak ne lenne ilyen hideg... Úgy reszket szegényke. Kicsit megborzolta tollai és távozott.
Én pedig lefürödtem, kényelmes, bárányos pizsibe öltöztem és befeküdtem a puha ágyamba. Azonnal elnyomott az álom.


- Ébresztő! - kiabált be az ajtón apa. - Reggeli!
Egy kis időbe tellett míg méltóztattam kinyitni a szemem. Lassan fel is tápászkodtam, mire apa már másodszorra is feljött a lépcsőn. De most nem a szokásos "ébresztő!" duma volt, hanem elkezdett kántálni egy nagyon-nagyon idegesítő dalt. Tudta, hogy erre mindig kipattanunk az ágyból. Ez most is így volt. Gyorsan felkaptam valamit magamra. Kirohantam a szobámból, apa nyakába ugrottam és befogtam a száját.
- Hagyd abba! - kiáltottam, mire elhallgatott és vigyorogva fordult felém.
- Csak, ha az öcséd is hajlandó kijönni - mondta, azzal újra belekezdett a dalba. Nálunk szabály, hogy senki nem nyithat be a másik szobájába engedély nélkül, főleg reggel nem. De a szabály azért van, hogy megszegjék. Szóval berontottam Hugo szobájába. Ledermedtem. Hugo anyaszült meztelenül állt előttem.
- Úristen - mondtam, számhoz kaptam a kezem és becsaptam az ajtót. Apa mérgesen nézett rám. Azt hiszem kitalálta, mi történt.
- Ezért van a szabály, hogy ne nyiss be reggel máshoz! - mondta. Jaj, de nem szeretem mikor apa dühös. Olyankor olyan... Természetellenes. Hiszen ő szinte mindig mosolyog. Kivéve mikor meg van sértődve anyára.
Nem tudtam, mit csináljak. Ez olyan szarul sült el... Nem így akartam.
Lementünk az ebédlőbe és csendesen majszolni kezdtük az elénk rakott ételt. Anya nem is kérdezett semmit. Gondolom sejtette, mi történt. Pár perc múlva Hugo is megjelent a lépcső tetején. Hát, ha szemmel ölni lehetne, akkor én most halott lennék. Hugo olyan mérgesen nézett rám mint még soha. A lehető legmesszebb ült tőlem. Sem mellém, sem szembe velem. Lényeg, hogy semmijen kontaktus ne legyen köztünk. Elszégyelltem magam. Azt hiszem most elég rosszat tettem. A reggeli csendesen telt. A hó is esni kezdett. Bár ki mehetnék most, állni a hóban. Ahogy a vörös hajam tiszta hó lesz, aztán mikor visszajövök és megolvad, akkor tiszta vizes. De nem tehettem. Ilyenkor az a legjobb, ha kussban ülsz és eszel.



- Rose! - vigyorgott Alan mikor én is megérkeztem a domb tetejére. Egy kicsit lihegtem, de azért intettem, jelezve, hogy én is üdvözlöm őt.
Elfeküdtünk a hóban. Egy kicsit csípős volt a szél, de ezt kompenzálta a nap. Pont kellemes voltaz idő. Hóangyalt is csináltunk. Így lett egy Alan angyal és egy Rose angyal. Építettünk hóembert, hódementort (ami egy kicsit kedvesebben nézett ki mint az élő), hóbaglyot, Esor mintájára és egy hóroxfortot. Mindegyik művünknek nagyon örültünk... Egészen addig, míg egy mugli kisgyerek szórakozásból le nem döntött mindet. Az anyja szabadkozott, de nem sokat segített vele. Csak a hóbagoly maradt meg. Arra viszont büszkék voltunk, úgyhogy védőbűbájt szórtunk rá, hogy megmaradjon holnapig. Amikor újra találkozunk...

Lehullott az első hópehely, aztán a második, harmadik, negyedik, stb...és a kilencmilliárd, akárhányadik is. Már ott tartottunk, hogy lépni sem lehetett az udvaron, de hála a mi Friccsünknek, délutánra fellapátolta a felesleges havat.
- Jössz hógolyó csatázni? - kérdezte Nancy.
- Attól függ, kik mennek még? - De kérem, nekem nem való akármilyen társaság! Luxus cica vagyok.
- Amit tudok: Nora, Emily, Simon, Scorpius, Albus, James és az én Geraldom.
Na igen, ne reménykedjetek. Nancy azóta sem szakított Geraldal és nem jött össze Jamesszel. Basszus, pedig milyen jó lenne! Olyan jól néznének ki! Jól van, abbahagytam az álmodozást. Gyorsan felkaptam magamra pár melegebb cuccot, és szaladtam le Nancyvel. Nem hagynám ki ezt a csatát. Főleg, hogy megverhetem Simont és Emilyt! Undorodom tőlük.
- Rose, Nancy! - üdvözölt minket Nora kitörő örömmel, Albusza oldalán. Alap, hogy az én nevemet mondja először... Ha-ha.
- Nora! - kiáltottam én is, a teljesség kedvéért. - Ja és Albus! - egészítettem ki. Al levágott egy fintort. Hát igen, azóta sem vagyunk túlságosan jóban. Fene tudja miért... én igyekszem. Nora is próbált már beszélni a fejével. Na mindegy. Nem tudja mit veszít.

Szóval a csapatok úgy álltak, hogy Emily, Simon, James, Gerald és Nancy együtt. Nancy a kis áruló... Albus, Scorpius, Alan és egy ismeretlen akit Carlnak hívnak, na meg én.
- Szia, Rose vagyok - nyújtottam a kezem újdonsült ismerősömnek.
- Szia, tudom - vigyorgott és viszonozta a gesztust. Tudom, hogy híres vagyok, na de ennyire?
A harc megkezdődött, és az első tíz percben el is talált egy hógolyó a pofámon, egy a nyakamon, egy a lábamon és én is dobtam egyet Nancy hasára, Emily arcába és Simon... khm... középső fertályára. Erre az utolsóra igazán büszke voltam. Volt is miért, hiszem minimum öt percig szorongatta micsodáját, kétrét görnyedve. A csapat társaim mind büszkén néztek rám és röhögtek az ellenfélen. Ez után jött, hogy Emily arcon dobott egy jól irányzott hógolyóval.


Fáradtan zuttyantam a klubhelyiség kanapéjára, ahogy mindenki, aki csatázott. Talán le kellene vennem a nedves cuccokat, nem? De mielőtt ezt megtehettem volna, valaki leült mellém. Nem más mint... Scor. Mi? Scorpius? Ez meg mit keres itt? Nem a Mardekár klubhelyiségében kéne téblábolnia?
- Szia, ügyi voltál - mondta téma hiányában.
- Kösz - mondtam. Nem nagyon izgat a beszélgetés...
- Te, Rose...
- I-igen? - kérdeztem. Már igazán kinyöghetné, mit akar. Nekem drága az időm, ráadásul a kanapé is tiszta nedves lesz tőlem. (nem azért mert bepisiltem)
- Nem lenne kedved a következő roxmortsi hétvégén velem jönni?
- Már megbeszéltem Alannal, hogy... Micsoda? - Igen, csak most esett le a dolog. - Én, veled? Ez teljességgel lehetetlen. Ellenségek vagyunk.
- Akkor már nem is mehetek el veled Roxmortsba? - Úgy tűnt kiakadt egy kicsit a drága.
- De az olyan mintha... randiznánk! - mondtam felháborodva. Scor következő mondatát életemben soha nem fogom szerintem elfelejteni. Vagyis ezt az egész szitut...
- Mivel randiznánk is...
A szemeim kitágultak, a szám tátva maradt. Szerintem úgy nézhettem ki mint egy túl méretezett hal aki elfelejtett tátogni.
- Azt nem lehet. Te... te nem vagy eszednél! Te nem is vagy Scor! Te biztos valaki más vagy, csak ittál olyan löttyöt, ami át tud változtatni! - hadartam. Így hirtelenjében még a Százfűlé- főzet neve sem jutott az eszembe. Scor válaszát meg sem várva felrohantam a lépcsőn, be a hálókörletbe.



- Szóval randira hívott - összegezte Nancy mikor elmondtam nekik, hogy mi történt.
- Igen, azt hiszem. De ez nem lehetett Scor! Ő utál engem! - Még mindig nem tudtam felfogni a dolgot. Ez egyszerűen lehetetlen. Scor nem ilyen.
- Szerintem le kellene menned, beszélni vele - mondta Nora. Hát persze. Rohanok. Norának persze könnyű. Azzal jött össze, akivel akart, Nancy nem azzal, de neki az is jó, ami most van, én meg... egyedül vagyok, mint vak ló a szakadékban. Vagy nem erre kell mondani ezt a mugli közmondást? Na mindegy...
Végül is most nincs is senki akivel össze akarnék jönni. Simon egy beképzelt kis senki lett mióta együtt van Emilyvel. Más meg nincs.


Negyed órával azután hogy beszélgettem Norával és Nancyvel, rászántam magam, hogy lemegyek, hátha ott van még Scor és beszélek vele. Ez húzós menet lesz és én félek is egy kicsit. Azt sem tudom még, hogy mit mondjak. Mégis mit lehet ilyenkor mondani? Leértem. Ő ott ült a kanapén, ahol hagytam. Szegényke...
- Szia - köszöntem, mire ő rohadtul felvidult. Megjelent a vigyor az arcán. Ez most komolyan ennyire belém zúgott, he?
- Szia - mondta ő is. Mondj már valamit! Légyszí... De mivel ez nem történt meg, nekem kellett beszélnem.
- Bocsi az előbbiért. Csak nem bírtam felfogni. Hiszen te elviekben utálsz engem.
- Hát igen... Akkor ezek szerint sikerült a tervem. - Terve? Na ne má...
- Milyen terved?
- Az hogy azt mutatom neked, mintha nem tetszenél, sőt, utállak, de közben... nem. Vagyis nekem már első óta bejössz. Most komolyan. De azt hittem, ha úgy csinálok mintha utálnálak, akkor én is elfelejtelek majd. De nem így volt. A hármasból nagyon hiányoztál, láttam Albuszon is, hogy hiányol.
Király. Ekkora monológot azért nem vártam. De jól esett. Mégis ki kell, hogy ábrándítsam.
- Ez mind nagyon szép és jó, de... nekem te nem... vagyis nem érzek irántad semmit- Igen, igen tudom, hogy egy kicsit béna vagyok... Mit makogok itt? - Szóval nem megyek el veled Roxmortsba, már úgyis megígértem Alannak, hogy vele megyek.
- Az a fiú totál beléd zúgott, nem veszed észre? - kérdezte hitetlenkedve. De igen, elég feltűnő.
- Ahogy te is - mosolyodtam el halványan. Ő is mosolygott, de látszott a szemén hogy szomorú a kikosarazás miatt. De mindegy is... mit foglalkozom én mindig más hangulatával? Hát persze... mert én ilyen jó vagyok.


Eljött a roxmortsi hétvége. Alan úgy fel volt dobva, hogy nem is láttam m,ég ilyen vidámnak. Nancy és Nora megint eltűztek újdonsült szerelmeikkel. Hogy őszinte legyek, nagyon várom már, hogy Nancy szakítson Geralddal, vagy fordítva. Tudom, hogy ezt kikészítené Nancy, és én nem akarok neki rosszat. Csak tudom, hogy ő inkább Jamesszel lenne boldog. Csak ő még nem tudja, de ez más kérdés. Alannal másfél órán keresztül beszélgettünk a Három Seprűben, miközben öt- hat vajsört be is nyeltünk. Ennek felét Alan fizette. Nem akarom én őt kihasználni... tényleg nem. Beszélgettünk erről is arról is. Közben betért oda Nancy és Gerald is. De persze nem jöttek oda. Nem is haragudtam ezért. Had legyenek egyedül. De amikor előttünk csókolóztak az már egy kicsit kiakasztó volt. Eszembe jut, hogy nézett rám akkor Alan. Csak a szemem sarkából láttam. Mint aki rögtön lesmárol. De mivel nem viszonoztam a pillantást, csak felállt és rendelt még két vajsört.
Tudom, hogy kínzom... de nem tehetek róla, hogy én nem érzek semmit iránta. Már azzal is sokat tettem neki hogy szóba álltam vele azok után amit tett velem. Mostanra már barátok vagyunk. Vagy legalábbis nekem ő a barátom. De nyilván ő többet is akarna.
Az egész nap jól telt. Három Seprű után elmentünk a helyre ahol mindig elfekszünk. A dombra. Minimum egy órán keresztül feküdtünk a fűben... mármint a hóban. A nap szerencsénkre szépen sütött. Aztán visszamentünk a kastélyba.


Amint beértünk, Nora jött elénk.
- Sziasztok! Nincs kedvetek kviddicsezni egyet? Én is beállnék, mert Nancy még nem jött vissza és kell valaki a helyére. Tehát be tudok állni - újságolta lelkesen. Én benne vagyok. Mindig és mindenkor. Amúgy is be kell pótolnom, lemaradásaimat. Szóval elmentünk kviddicsezni. Ott volt James, Emily, Simon és a többiek. Nem sorolom fel, ha nem gond. Szóval voltunk páran és nagyon élveztük. Alan is beállt. Mikor éppen nem kellett védenem, oda szállt mellém és beszélgettünk.


- Hú, ez jó volt! - mondtam, lihegve, mikor leszálltunk a földre.
- Egyetértek - bólogatott bőszen James.
Mikor indultunk visszafelé, James megállt és engem is visszarántott. A többiek csodálkoztak egy kicsit, de észrevették, hogy itt most nem nagyon kéne zavarni, úgyhogy mindenki gyorsan eltűzött.
- Nancy és Gerald... Ők most nagyon együtt vannak, igaz? - kérdezte unokatestvérem, miután mindenki hallótávolságon kívülre került.
- Őő... hát, ha az együtt járás annak számít, akkor igen - válaszoltam.
- Tudod, hogy értem. Jól kijönnek, igaz?
- James, ha nem jönnének ki jól, akkor nem járnának!
Látszott Jamesen, hogy ő is rájött mekkora hülyeséget kérdezett.
- Igen, jól meg vannak, azt hiszem. Miért? - hoztam ki a kínos helyzetből Jamest. És vezettem be a következő kínos helyzetbe. Tiszta jó... milyen ügyes vagyok! Egyik kínos helyzetből a másikba...
Na jó abbahagytam!
- Mert... én szeretem Nancyt. Simon azzal tudott a csapatból kitolni, hogy megígérte, segít megszerezni Nancyt. Azóta is csak bizonygatja, de már nem hiszek neki... nem tesz semmit az ügy érdekében. Sokáig halasztottam, hogy elmondjam neked, de szerintem épp itt van az ideje.
A szám tátva maradt. Épp mondani akartam valami nagyon okosat, de megláttam a közeledő Nancyt és Geraldot.
- Ezt megbeszéljük később - mondtam, és vállon veregettem Jamest, azzal nagy mosolyogva üdvözöltem Nancyéket.

Nagyban készülődünk már a kviddics mérkőzésre. Mondjuk a Hollóhátat eddig mindig levertük, de ki tudja? Lehet, hogy most pont Emily fogja elrontani. Vagy Nancy... neem, Nancy nem olyan kétbalkezes, mint az a kis... na mindegy. Nancy és Nora most a világ talán legboldogabb emberei voltak. Nora és Albus elválaszthatatlanok lettek, kivéve kviddicsen, mert akkor Nora csak a kilátóból nézte szerelmét. Nora most már alig volt velünk, mindig Al társaságát választotta. Ennek köszönhetően pedig Scor egyedül maradt (haha), sokszor láttuk magányosan. Néha odasettenkedett hozzám és mondott valamit, aminek vagy semmi értelme nem volt, vagy nem tudtam mit mondani rá. Nem egyszer kért már bocsánatot tőlem a Három Seprűs találkozás óta, de persze mindig elutasítottam. Késő...
Nancy is elég boldog volt Geraldal. Azért mondom így mert ez az egész úgy indult, hogy Nanc féltékennyé akarja tenni Jamest. Ehelyett kedves barátnőm belezúgott Geraldba, de James még mindig maga Merlin, Nancy szemében. Ez egy ördögi kör, aminek ki tudja mi lesz a vége. Majd az is kiderül... Mindenesetre Nancy és Nora most boldogok. Hogy én? Mondhatjuk, hogy én is... de nem, még mindig nincs barátom, ha erre gondoltok. Szingli vagyok.
Szóval lázasan készülődünk most a mérkőzésre. A Hollóhátasok már gyakoroltak. Éppen a levegőben lebegek szeretett új seprűmön, mikor ezeken gondolkodom. Nem kellett volna pont most elmélyülnöm a helyzetem elemzésében. Egy gurkó jött felém sebesen, én pedig mit sem sejtve fordultam szembe a labdával, későn.
A következő jelenet, amire emlékszem, hogy lefele zuhanok, de ennek is vége lesz, mert földet értem és eszméletemet vesztettem.

A gyengélkedőn ébredtem. Hol máshol? Ki tudja mióta vagyok már itt. Olyan érzés, mintha ezer éves álmomból ébrednék. Nagyon rossz érzés, elhihetitek. Negyed, félórás fetrengés után, felültem és ezzel egy időben kivágódott az ajtó és Nancy jött be sebes léptekkel. Megölelt. De ez nem ám olyan sima, baráti ölelés volt... de nem ám. Nancy a lelket is kinyomta belőlem, szeretete és megkönnyebbülése jeléül. Ilyenkor érzem, hogy nem vagyok egyedül.
Sokáig nem engedett el, és amikor el is engedett, akkor sem magától, hanem mert hirtelen, valami a fejembe furakodott és eltoltam magamtól Nancyt.
- A kviddics mérkőzés!
Nancy nem szólt semmit. Helyette bejött Nora kipirult arccal, pihegve. Mikor meglátta, hogy ülök elmosolyodott.
- Örülök, hogy végre felkeltél. Már nagyon aggódtunk.
- A kviddics mérkőzés - ismételtem, kicsit ingerültebben.
- Rose... Én álltam be helyetted, mert már harmadik napja kómában vagy. Két napig halasztottuk, hátha felébredsz és tudsz játszani, de mivel ez nem következett be, én helyettesítettelek. Most lett vége - fejezte be végül. Tátott szájjal néztem rájuk. Még sosem hagytam ki egyetlenegy kviddics mérkőzést sem! Mért történik mindig minden velem? Szent Merlin, hova tűntél? Miért vagy velem ilyen kegyetlen?
- És... és ki nyert? - nyögtem végül. Nem bírtam mást mondani.
- Ők - biggyesztette le ajkát Nora.
- Tessék? Mondd, hogy csak viccelsz? Mondd! Nora! Nora, ugye ezt nem mondtad komolyan!? NORA!!! - Ekkor Madam Pomfrey jött be és kitessékelte a két lányt, azzal, hogy a beteget nem lehet így felzaklatni. Leszidta őket, mert elmondták nekem, hogy nem mi nyertünk. Hogy történhetett ez?? A Madam odajött hozzám, és megitatott velem valami löttyöt. Pfuj, de rossz íze van... aztán lassan lecsukódott a szemhéjam és mély álomba zuhantam.

Merlin tojás alakú pöttyös labdájára! Mondd, hogy az a múltkori csak álom volt! Mondd, hogy most itt vagyok a gyengélkedőn, pár órával a lezuhanás után, és a kviddics mérkőzés csak egy nap múlva lesz és én addigra felépülök és tudok majd játszani. Igen, ezeken járt az eszem, mikor még ki sem nyitottam a szemem. Aztán végül rájöttem, hogy nem lehet örökké így, becsukott szemmel maradni, úgyhogy kinyitottam, és szemben találtam magam Alannal. Ő épp nagyon-nagyon közel hajolt hozzám. Volt egy gondolatom. Talán Alan épp most akart megcsókolni? Erre hamar megkaptam a választ, mert Alan nem csak akart, de meg is csókolt. Ami a legfurcsább, hogy jól esett és viszonoztam. Az összeborulást csak a becsapódó ajtó zavarta meg. Szétrebbentünk. Scorpius állt ott. Dühösnek látszott. De miért? Miért jött be dühösen hozzám a gyengélkedőre? Hiszen az utolsó négy napban semmi rosszat nem tettem neki. Vagy legalábbis, nem tudtam róla...
- Gond van? - adtam hangot értetlenségemnek.
- Nem, semmi. Bocsi, hogy megzavartalak titeket - azzal becsapta a gyengélkedő ajtaját. Összenéztünk Alannal.
- Ennek meg mi baja van? - kérdezte.
- A számból vetted ki a szót, fogalmam sincs - mondtam és egy csókot nyomtam Alan orrára. - Az előbb nem történt semmi, rendben? - suttogtam a fülébe és visszadőltem kényelmes ágyamra, melyet már négy napja folyamatosan koptatok. Azért olyan puha és meleg...

Végre itt van a roxmortsi hétvége! Idén az első. De sajnos egyedül megyek. Ilyen még sohasem volt velem. Mindig ott volt Nancy, Nora és Emily is. Most mindegyiknek volt párja, és bár szívesen fogadtak volna mint harmadik, de ez csak amolyan udvariaskodás féle volt. Hiszen ki akar első randiján egy harmadik személyt? Úgyhogy Nancy és Nora felvetését is elutasítottam. Egyedül is jó nekem.
Lassan lépdeltem Roxmorts kövein. Figyeltem az embereket, néha megálltam egy-egy kirakatnál. Szeles idő volt, úgyhogy egy tapadós hosszú farmert vettem, egy fehér rövid ujjút, rá pedig egy cipzáras kardigánt melynek cipzárját csak félig húztam fel, hogy mégis nézzek ki valahogy. A hajamat kontyba fogtam. A nyakamban, egy anyától kapott nyaklánc lógott. A szerencse nyakláncom.
Mikor kissé elegem lett a szélből, behúzódtam a Három Seprűbe. Leültem a sarokba és rendeltem egy jó kis vajsört. Ekkor megláttam a kocsma másik végében Nancyt és Geraldot. Ja igen, nem is mondtam még, hogy Nancy és az én drágaságos unokatestvérem barátja randizik. Kicsit összehúzódtam, hogy nehogy meglássanak, de úgy tűnt ez lehetetlen. Teljesen el voltak egymással foglalva. Hirtelen megcsendült az ajtó feletti csöngő és Scorpius Malfoy lépett be az ajtón. Úgy tűnt keres valakit. Mikor meglátott engem, kért valamit a pultnál és hozzám sétált. Az asztal csak egyszemélyes volt, de ő odahúzott egy széket. Na nem mintha hellyel kínáltam volna...
- Mi a helyzet? Mért vagy egyedül? - kérdezte érdeklődve. Ez meg mit akar?
- Mindkét barátnőm randizni van. - Nancy és Gerald asztala felé sandítottam. A francba, Nanc észrevett és látja, hogy Scorral beszélgetek. Azonnal le kell koptatnom a fiút. - Mit akarsz? - kérdeztem cseppet se barátságosan.
- Mi az hogy mit? Nem ülhetek csakúgy ide? - kérdezte meglepődve.
- Nem. Pont te nem. Mióta is vagyunk mi jóba? - a plafonra tekintettem, mintha számolnám az időt. - Úgy tudom kitúrtál Albus mellől.
- Igen, és sajnálom - szemeimet forgattam.
- Scor, nekem nincs időm erre. Nagyon jól megvagyok egyedül is. És ne haragudj, de nem veszem be, hogy rád tört valami bocsánatkérő roham. Hogyha pedig mégis rád tört volna, akkor sem érem be ennyivel. Túl sokára kérsz bocsánatot ahhoz, hogy tényleg, őszintén megbocsássak. És ha most nem haragszol... - felálltam és minél gyorsabban kisurrantam az ajtón.
Pár perccel később kisütött a nap. Csak erre vágytam. Leültem egy füves dombra és hátradőltem a fűbe. A nap sütötte az arcom. Le is vettem a pulcsim. Nem sokkal ezután mellém ült valaki. Nem nagyon érdekelt, úgyhogy ki sem nyitottam a szemem, úgy kérdeztem.
- Ki vagy?
- Alan - mondta halkan.
- Ó... - Most már kinyitottam a szemem és feltápászkodtam. Rávigyorogtam. - Na mi a helyzet, Alan?
- Semmi, csak egyedül voltam és megláttalak. Gondolom te is egyedül vagy - mosolygott. Tudtam, hogy azóta sem vagyok közömbös a számára. De nem zavart. Tényleg nagyon normális volt mióta elkábított.
Most már ketten feküdtünk a fűben, hasunkat süttetve.
A kastélyba érve Nancy rohant elém mosolyogva. Nyilván jól sikerült a randija.
- Szia, szívem, mesélj! - mondtam neki vigyorogva, és elköszöntem Alantől. Nancy beszámolt mindenről. Gerald azt mondta, hogy már tavaly óta tetszik neki Nancy. Csókolóztak is. Nancy perceken át mesélte a csókot, hiába mondtam, hogy nem kérek részletes beszámolót. Jókedvűen, ugrándozva járkáltunk a folyosókon, közben én is elmeséltem a délutánomat.
- Lehet, hogy Scorpius beléd van habarodva! - vetette fel Nancy, de rögtön rávágtam, hogy az lehetetlen. Nanc is leszállt erről a témáról, hiszen szerinte sem történhet meg ilyesmi. Hogy pont Scor...
A klubhelyiségben nagy volt a hangzavar, a fél Griffendél ott volt.
- Mi történt itt? - kérdeztem egyik évfolyamtársunkat. Felelni sem volt ideje, hiszen én is megláttam, mi a hangzavar tárgya: Nora és Albus a griffendéles kör közepén csókolóztak. Mit kell rajtuk annyit nézni?
Al most elengedte Norát, aki bódultan nézett a világba. Albus pedig elvigyorodott.
- Ez meg mi volt? - súgtam Nancynek aki tátott szájjal figyelte a jelenetet.
- Fogalmam sincs - csóválta fejét majd elindult az újdonsült pár felé. Belekarolt Norába és magával húzta, kiszakítva Albus karjaiból.
A hálókörletben kivallatás következett.
- Mi volt ez drága, kis önbecsülésű és sohasem túl feltűnően viselkedő barátném? - kérdezte Nancy Norától, aki szegény levegőhöz sem jutott.
- Albus...azt kiáltotta...hogy MINDENKI FIGYELJEN MOST IDE!...megvárta, míg minden szem rá szegeződik....és megcsókolt az egész griffendéles csapat előtt. - Most nagy levegőket vett és közben szétterült arcán az ábrándos mosoly. - A roxmortsi úton végig nem csókolt meg. Ez volt az első csókom és szuper volt! Ilyet még nem pipáltam...
Aszta! Albus aztán ért a szerelemhez. Ebben a pillanatban futott át az agyamon, hogy minden barátnőmnek összejön, csak nekem nem! Mért van ez így? MIÉRT??? Nancy megláthatta a reménytelen kifejezést az arcomon, mert hirtelen megszólalt.
- Baj van Rosiem? - Olyan anyai gondoskodással kérdezte ezt, hogy nem szégyelltem elmondani, hogy mi bánt.
- Nekem nincs senkim! - mondtam ajak biggyesztve. Nancy mellém ült és átfogta a vállam.
- Ugyan Rosie! Nem hiszem, hogy ezen szomorkodnod kéne! Egyszer úgyis eljön a Nagy Ő! - Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Olyan kedves tud lenni, hogy az hihetetlen. Nora is kedves megértően nézett rám.
- Nem kell miért aggódnod! Úgyis lesz egyszer valaki, aki úgy szeret mint senki más ezen a világon! - mondta.

A történtek óta már három hét eltelt. Igazából semmi különös nem történt. Emily bevallotta, hogy ő volt a tettes, de (sajnos!) Simon nem szakított vele, csak megszidta egy kicsit. Az is kiderült, hogy Simon megígért valamit Jamesnek, amiért az unokatesóm hajlandó volt kiállni a kviddics csapatból. Simon pedig azért vetemedett legjobb barátja kitolásáról, mert azt akarta, hogy Emilyt bevegyék. Ez szánalmas... őszintén szólva kicsit csalódtam Simonban. Már nem is tetszett annyira. Vagyis tetszett, mert hát a kinézete cseppet sem változott (legalábbis rossz irányba nem), csak a viselkedésével voltak gondok. Elszállt magától.
Ami pedig a velem való viselkedést illeti... Teljesen máshogy nézett rám. Nem beszélget velem. Gondolom leszűrte abból az egy mondatból, hogy tetszik nekem. De mindegy, már nem is nagyon érdekelt.
Most éppen a szobába ülve tanulmányoztam a gyönyörű mennyezetet. Senki nem volt ott rajtam kívül. De a magányt nem sokáig élvezhettem. Az ajtón kopogtak. Gyorsan felültem, mert biztos, hogy sem barátnőim egyike, sem Emily volt a kopogtató.
- Ki az? - kérdeztem, miután nehézkesen feltápászkodtam.
- Simon - jött a válasz.
- Nem fogok elmenni, hogy ti itt Emilyvel tudjatok enyelegni. Mi az már nem teszi meg a klubhelyiség? - kérdeztem gúnyosan.
- Nincs itt velem Emily. Bemehetek?
- Ó...gyere - mondtam egy kicsit meglepődve. Vajon hogy rázta le magáról azt a kis dögöt? Ráadásul csak azért, hogy velem beszélhessen? Simon kicsit félősen jött be, gondosan becsukva maga után az ajtót. Látszott, hogy még nem járt lányszobába. A mi szobánkban kupi volt, de pillanatnyilag ez egyikünket sem zavart, ahogy láttam. Vagyis engem nem. Simon végigmért, de nem mozdult az ajtótól.
- Na mi az? Ott akarsz maradni életed végéig? Ne szorongasd a kilincset, nem harapom le a fejed - mosolyogtam. Elengedte, de nem mozdult onnan. - Na mondjad, mi az? - Éreztem, hogy fölényben vagyok, most ő az akit a legkönnyebben zavarba lehet hozni.
- Leülhetek? - Mire bólintottam, ő meg egy széket húzott közel az ágyamhoz és leült rá. - Nos... Azt hiszem a lényegre térek. Tetszem neked?
Tényleg nem totojázott. A lélegzetem elakadt, a szemem kitágult, a szám tátva maradt. Aztán mikor végre észhez tértem, nyugodtan a szemébe néztem.
- Most őszintén, mondj valakit, akinek nem tetszel - mondtam, szinte unottan. Elvigyorodott. Ez meg itt mit mosolyog?
- Akkor jó - mondta és közelebb hajolt. Merlinre, ez nincs eszénél! Kedves, nagyszakállú, varázslók istene
csak most segíts meg. Kicsit elhúzódtam, így nem tudott elérni a szájával. Kivételesen nem kívántam a csókját, ami nagy szó tőlem, hiszen hosszú éjszakákon át az ő csókjáról ábrándoztam.
- Miért jó? Neked barátnőd van, nem is akárki. Más fiú ölni tudna Emilyért, te pedig annak örülsz, hogy nekem tetszel? - Jé de furi ezt így kimondani. Még soha senkinek nem mondtam el nyíltan az ilyesmit.
- Igen... De csak azért, hogy féltékeny legyél, és úgy látom sikerült is - jelentette ki büszkén.
- Szállj le az egekből, mert ez közel sem ilyen egyszerű. Egy: nem teheted ezt Emilyvel! Kettő: én nem akarok már veled járni, mert alaposan félreismertelek! - Arcáról lehervadt a mosoly és én egy kicsit sajnálni kezdtem.
Ebben a meghitt pillanatban berontott Nora, fülig érő mosollyal, de mikor megpillantott minket rögtön visszacsukta ránk az ajtót. Még hallottam a dübörgést, ahogy lefelé rohan a lépcsőn. Vajon mitől van így feldobva? Mindenesetre jó neki...
Még bőszen néztem az ajtót, mikor Simon hirtelen, a vállamnál fogva az ágyra döntött. Közeledett, közeledett...
- Protego! - végre elértem a pálcámat. Ez a varázsige falat tett közénk, ráadásnak Simont még el is lökte. Visszavontam a bűbájt és szúrósan Simon szemébe néztem. - Hogy képzeled... - a szemem összeszűkült. Simon pedig ijedten futott ki a szobából.
Nora pár perc múlva megjelent az ajtóban, még mindig mosolyogva, de egy csipetnyi aggódással a szemében. Szólásra nyitotta a száját, de gyorsabb voltam.
- Na mi ez a nagy öröm? - kérdeztem vigyorogva. Ez nem tettetett vigyor volt ám, hanem igazi! Nem érdekel már az a seggfej...
- Al meghívott randizni. - mosolygott. Már azt hittem, hogy a mosoly majd kettészeli a fejét. Sosem láttam még ilyennek. - A következő roxmortsi hétvégén együtt leszünk. Ketten.
- Az két nap múlva bekövetkezik! De hát ez csodás. És látod, nem is kellett a segítségem! - Odamentem hozzá és megöleltem. Ekkor Nancy is megérkezett.
- No lám mi van? - kérdezte hunyorogva és csatlakozott az öleléshez. Mikor végre eleresztettük egymást, Nancy újból megszólalt. - Szóval, mi is ez a nagy ölelgetés?
- Nora randizni megy Albusszal! - mondtam lelkesen, mit sem törődve azzal, hogy esetleg Nora akarta volna elmondani a nagy hírt. Nancy boldogan mosolygott Norára és egy újabb ölelkezésbe borultunk. Most Nora törte meg a csendet.
- Mi volt az az előbbi, Rose? - kérdezte tőlem. Elmondtam mindent két barátnőmnek. Hogy Simon feljött, elmondta mit mondani akart, aztán meg akart csókolni és még ki tudja mi mást akart tenni, de végül győzedelmeskedtem.
- Hát, drága Rosie, nem csodállak, én is kiábrándulnék ezek után Jam...Simonból - mondta. Nekem ez nagyon gyanús...
- Nanc, beszélhetnék veled négy szem közt? - kérdeztem. - Gyere le velem a klubhelységbe. - Belekaroltam barátnőmbe és egy "bocsi" nézéssel jeleztem Norának. Ő pedig bólintott és boldogan rogyott az ágyára. A klubhelyiségben szerencsére csak James és Albus voltak. Bár Jamesnek nem örültem annyira.
- Disaudio! - mondtam pálcámat a két fiúra szegezve. - Na ezek sem hallanak meg a beszélgetésből semmit - mondtam elégedetten.
- Mit akarsz? - kérdezte cseppet barátságtalanul barátnőm.
- Tetszik neked valaki? - kérdeztem a lényegre térve.
- Rosie...muszáj erre...
- Muszáj! - vágtam közbe.
- Igen - mondta lehajtva fejét. Várta a következő kérdést, és tudta, hogy mi lesz az.
- Ki az?
- James Sirius Potter - mondta ki és közben a közelükben ülő, de semmit sem halló fiúra sandított. Elmosolyodtam. Már sejtettem az ideje. De az olyan aranyos!
- Sejtettem - mondtam elérzékenyülve és átöleltem Nancyt.

Azon a délutánon egész végig a klubhelyiség egyik kényelmes kanapéjában ülve tanultam. Utálom ezt csinálni, de ha egyszer nincs már dolgom... Éppen a mandragóráról olvastam érdekfeszítő tanulmányt, mikor Nancy rontott be. A klubhelyiségben ülők mindegyike értetlenül nézett rá (tehát James, Lily és én).
- Most mi van? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Semmi. Miért kellett így berontanod? - kérdeztem, de nem kaptam választ. Nancy csak lehuppant mellém, és a vállamra hajtotta a fejét. Ennek meg mi baja? - Mi van Nancy? - kérdeztem most már másodszorra.
- Mi lenne? - kérdezett vissza. Na jó, ha nem mondja, hát nem mondja. Negyed óra hallgatás után végre kibökte.
- Eltört a seprűd... - mondta és a kutyaszemekkel nézett, hátha meghat.
- Tessék? Mi történt? Hogyan?
- Gyere velem. - Karon fogott és kirángatott a portrén. James és Lily nem tudták mire vélni. Zavartan pislogtak utánunk. Szinte szaladva mentünk végig a folyosókon, míg leértünk a seprűtárolóhoz. Nancy a törött seprűhöz vezetett.
- Nem tudom hogy történt - mondta őszintén. Belém nyilallt a válasz.
- Emily! - kiáltottam magamon kívül és kirántottam kezem Nancy szorításából. - Kinyírom azt a tetűt!
Felszaladtam a lépcsőkön, végig mentem a hosszú folyosókon. A nagyterembe. Biztos ott enyeleg Simonnal. A nagyteremben csak pár diák üldögélt, főleg szerelmes párok. Rögtön megpillantottam Emily fekete, göndör haját. Vészjóslóan közeledtem felé. Hallottam a mögöttem igyekvő Nancyt. Ki nem hagyta volna ezt a jelenetet, hiszen imádja a cirkuszt. Simon már előbb meglátott és egy nagyon vonzó mosolyt dobott felém. Sajnálom, drága Simon, de ez most nem hatott...
- Te voltál? - kérdeztem minden kertelést gondosan mellőzve.
- Mi voltam én? - nézett fel rám Emily (ez jól esett, hiszen kinek nem esik jól, ha felnéznek rá, hm?).
- Farsangon a tapsifüles! Szerinted? - mondtam fenyegetően. Nekem ne tettese itt az értetlent. - Te törted el a seprűm?
Nem kerülte el a figyelmem, hogy Simon kérdően néz Emilyre. Ez még neki sem tetszene. Úgy tűnt, Emily is észrevette szerelme kérdő pillantását, mert zavartan pislogni kezdett.
- Ho...Hová gondolsz?
- Jobban teszed, ha bevallod. Mindenkinek jobb úgy. Neked is - bizonygattam szinte derűsen.
- Nem én voltam - mondta, nem túl meggyőzően.
- Be tudod bizonyítani? Van „alibid”? - Itt Simonra néztem, aki rögtön meg is szólalt.
- Azt mondta, hogy nem ő volt, megértetted, Rose? Egyébként fél öttől velem volt.
- Én pedig négykor láttam utoljára, és nem éppen puszipajtásokként váltunk el - mondtam, bizonyítva, hogy mennyi ideje és milyen okai lehettek e tett elkövetésére. - Szerintem épp elég ideje lehetett. Fél óra még sok is egy seprű eltörésére.
Csend. Mindenki Emilyt figyelte, aki viszont csak a cipőfűzőjét nézte kitartóan.
- Hát jó, amíg Emily kitalálja, hogy mit akar csinálni, elmondanád, miért passzíroztad ki a legjobb hajtónkat a csapatból?
- A legjobb hajtót? - nevetett. - Csak ketten vagyunk hajtók, drágám.
- Nem vagyok a drágád, amíg Emilyvel jársz - szúrtam közbe, de máris megbántam. Tátott szájjal néztek rám mind hárman. Még Emily is abbahagyta a cipője fixírozását. Elpirultam, gondolom olyan lehetett az arcom, mint a hajam színe. Simon úgy tervezte, hogy folytatja, de mikor meghallotta a mondatot, becsukta a száját. Nancy próbált meg kimenteni a kínos helyzetből.
- Hát akkor... azt hiszem, hogy mi most megyünk. Szemét dög vagy, Emily! - szúrta még közbe és elrángatott magával.
- Nagyon-nagyon leégtem, ugye leégtem? - kérdezgettem később Nancyt a háló körletünkben. Csak ketten voltunk. Nora épp a klubhelyiségben el volt foglalva Albusszal.
- Hagyd már abba, Rosie! Csak egyszer lennél már olyan, mint én! Szóval vagány, ha nem tudnád, mire gondolok...
- Nem vagy te egy cseppet beképzelt? - kérdeztem pillanatnyilag megfeledkezve bánatomról. De szokásos pajkos vigyorából rájöttem, hogy csak viccelt. Persze, az én Nancym csak viccből szokott beképzelt lenni. Khm...na jó ez így nem teljesen igaz. - Jamesszel összeillenétek - nevettem, de rögtön abba is hagytam, meglátva Nancy elpirulását. - Te, Nancy! Neked bejön James?
- Dehogy! - mondta Nancy összevonva szemöldökét. Arca újra felöltötte a normális színét. Ezzel a témát be is fejeztük. A nap többi része unalmasan telt. Kivéve, hogy Alan mellém ült vacsorán és végig beszélgettünk. De ne értsétek félre. Ez semmit sem jelent. Nekem Alan csupán jó barát.

Arra keltem, hogy valaki épp a fejemet próbálja lefejteni az öléből. De nagy meglepődésemre nem Simon hanem Scorpius volt az. Ez meg mi a fenét keres itt? Csendesen lépkedett a kijárat felé, nehogy bárkit felébresszen.
- Hé, hát te hogy kerülsz ide? - szóltam utána, miközben feltápászkodtam. Nagyon fájt a fejem. Túl sokat ihattam tegnap. Scor kelletlenül fordult felém.
- Al meghívott - mondta és indult volna ki de nem hagytam hogy ezt megússza.
- De hogy kerültem az öledbe? - csattantam fel kissé hangosan.
- Jaj, ne kiabálj már. Mindenki alszik. - Úgy tűnt nem akar többet mondani az ölben alvós dologról aztán sóhajtott. - Hát jól van. Simon ölében aludtál el, aztán Simon odahívott és mondta, hogy vegyelek át. És azóta így fekszel.
- Ez nagyszerű, de mért pont téged? - értetlenkedtem tovább.
- Mért én voltam ott! - türelmetlenkedett Scor aztán távozott. Hát ez érdekes kis sztori. Ekkor legnagyobb meglepődésemre megláttam a szemben lévő kanapén, ahogy Emily Simon ölében fekszik. Ez nem igaz! Nem lehet igaz. Észre sem vettem, máris könnyek folytak le az arcomon. Végül zokogva felszaladtam a hálókörletbe. Csak Nancy ébredt fel az ajtó csapódásra. Levágtam magam az ágyra és a párnába nyomtam az arcom. Nancy rögtön ott termett mellettem, ahogy jó barátnőhöz illik és simogatni kezdte a hátam.
- No, csitt, csitt - gügyögte nekem. Kimondhatatlanul jól esett ez az egész. Lassan abbamaradt a sírásom is. Már csak szipogtam. Felültem és Nancy szemébe nézve elmondtam mit láttam lent a klubhelységben.
- Nem hittem volna Emilyről - mondta fejét csóválva. - Hiszen barátja is van! De várj...lehet hogy az egészet csak rosszul értelmeztük. Lehet hogy nincs is semmi közöttük.
- Igen, de Scor mondta, hogy Simon átadott neki. És gondolom utána rögtön átment az ott ülő Emilyhez és bevallotta neki, hogy... - nem bírtam befejezni, mert újra rám jött a sírás. Most már Nora is felébredt. Nem kellett neki semmit mondanunk, rögtön tudta, hogy itt nincs valami rendben. A másik oldalamra ült és simogatni kezdte a hajam. Ezt szeretem Norában. Olyan megértő. Szavak nélkül is meg tud nyugtatni. Így voltunk úgy negyedóráig aztán hirtelen felálltam.
- Elmegyek zuhanyozni. A víz majd kitisztítja az agyam - mondtam és igazam volt. Rájöttem, hogy fölösleges ezen aggódnom. Hiszen ez nem a világ vége. Viszont Emilyhez biztos nem szólok egy büdös szót se. Mosolyogva léptem ki a fürdő ajtaján. Nora és Nancy csodálkozva néztek rám, de mosolyogva nyugtázták, hogy egy kicsit jobban lettem. Ebben a pillanatban betoppant Emily. Levakarhatatlan vigyorral az arcán. Legszívesebben megütöttem volna. Vagy akármit, csak tűnne el az a vigyor...
- Na hogy aludtatok? - kérdezte és választ sem várva, folytatta. - Mert én piszkosul jól!
- Tudom - morogtam. Nehezen tudtam csak fékezni az indulataim. Emily most hozzám fordult.
- Na milyen volt Scor ölében feküdni? - kérdezte gúnyosan. Mintha nem is ő lenne Emily.
Nem bírom tovább... nem bírom...
- Silentio! - kiáltom pálcámat Emilyre szegezve. Emily ettől kezdve csak tátogott és az arca értetlenséget tükrözött mikor észrevette, hogy nem jön ki hang a torkán.
Nancy elnevette magát a jeleneten. Még Nora is elmosolyodott. Én pedig elégedett vigyorral az arcomon leindultam a nagyterembe reggelihez. Piszkosul korgott már a hasam. Két barátnőm követett. A klubhelységben Simon épp ébredezett és legszívesebben pofon csaptam volna, de sajnos ezzel csak bolondot csináltam volna magamból. Szóval leballagtunk a nagyterembe és épp a muffinom utolsó morzsáját akartam bekapni, mikor megszólalt valaki mögöttem.
- Szia, csak azt akartam mondani, hogy ne haragudj az elkábítás miatt. Én csak...csak szeretlek és tudtam, hogy te nem. Csak akartam egy kellemes estét - mondandója közben felé fordultam. Nem tudtam haragudni rá egy ilyen vallomás után. Elmosolyodtam.
- Semmi baj, Alan - mondtam és felálltam, hogy egy szinten legyünk. Hirtelen belékaroltam. Úgy tűnt egy kicsit furcsállja, de jólesett neki. - Menjünk sétálni egy kicsit.
Nora és Nancy tátott szájjal követtek minket tekintetükkel. Az első óra kezdetéig sétálgattunk az udvaron. Jól elbeszélgettünk. Egész aranyos ez az Alan.
Délután kviddics válogatást tartottunk. Nancy és Emily is benne volt. Csak őt ne vegyék be.
De sajnos ügyesnek bizonyult. Nancy is jól csinálta. Mindkettejüket bevették. Emily mit hajtó, Nancy mint terelő. Nanc, Ryan (Emily volt pasija, ugyanis szakítottak) helyett lépett be. Emily pedig James helyett. Ezt azért nem nagyon értettük...James imád kviddicsezni, és az egyik legjobb játékosunk. Miért hagyja hát abba most? A válogatás után ki is faggattam.
- Mért szállsz ki!? - kérdeztem döbbenten.
- Egy kicsit meguntam - mondta komoran. Persze...megunta. Ha-ha és én ezt el is hiszem. Már indult a kastély felé, mikor megfogtam a karját és visszarántottam.
- Nem hiszem. Mi történt?
Nagyot sóhajtott, de végül kibökte.
- Simon megkért.
- Megkért? És mért tetted meg neki?
- Azt nem mondhatom meg - azzal távozott. Rögtön utána Emily jött oda hozzám villámló szemekkel.
- Gond van? - kérdeztem gúnyosan. - Na feloldotta már valaki a bűbájt?
- Igen, fel. Simon, feloldotta. Szeretjük egymást érted? - kérdezte eszelős vigyorral. - És egy rohadt némító bűbájjal nem tudod megakadályozni, hogy ez így maradjom. Mert...
- Silentio! - mondtam ma már másodszorra a varázsigét. - Unom már azt a nagy lepcses szád - azzal nevetve távoztam.

Tényleg nem tudom, hogy mi történt velem...Még csókolóztam is Alannal! Sőt...Simon előtt is megcsókoltam! Jesszus! Mi történt velem. Reggel korán keltem. Rögtön elmentem a zuhany alá lehűteni magam. Mikor kijöttem, Nancy már ült az ágyban és rám mosolygott.
- Jó reggelt - mondtam neki nem sok lelkesedéssel.
- Gond van? - kérdezte aggódva. Megráztam a fejem. Gond az nincs...csak épp iszonyatosan rossz (vagy jó?) éjszakán vagyok túl.
- Nem hiszem - tette karba a kezét barátnőm.
- Tényleg nincs gond csak... - Nancy odaült mellém. - Tegnap este...mintha nem is én lettem volna. Elmentünk a Szükség szobájába ahol beindított valami lassú zenét és...táncoltunk rá. Aztán egy idő után megcsókolt, én meg vissza...visszacsókoltam. - Barátnőm furcsa arcot vágott. Hát igen ugyanazt érzem, mint ő, csak kicsit más szemszögből. Folytattam. - Aztán kimentünk és sétáltunk egy kicsit a folyosókon. Tíz körül lehetett, mikor visszaértünk. Persze mászkálásunk alatt is több puszi elcsattant. A klubhelységben még ott volt James és Simon. De James elaludt...khm...Simon ölében. - Erre Nancyből kitört a röhögés. Nora és Emily felébredtek rá. Jaj de jó, most már három pár fülnek mondhatom el mi történt...De végül is Nora csak fordult egyet és tovább aludt. Emily még feküdt az ágyban és a plafont nézte. De természetesen tudtam, hogy hallgatja a sztorit, hiszen nem is Emily lenne, ha nem...
- Mondd tovább, Rosie - sürgetett Nancy.
- Aztán újra lesmároltam Alant, hogy Simon lássa, hogy féltékennyé tegyem. Mikor elengedtem Alant, Simon csodálkozva nézett ránk, de nem sértődötten, vagy féltékenyen, úgyhogy aztán feljöttem. Mind aludtatok már.
Befejeztem. Ennyi történt. Nancyre néztem, ő pedig olyan furcsán nézett vissza rám...mintha felvillant volna egy kis villany körte az agyában. Láttam, hogy eszébe jutott valami.
- Mi az Nancy? - kérdeztem ijedten. Nem szeretem én ezt a nézést.
- Ezt nem teszi az ablakba, az biztos... - sziszegte.
- Mi van Nanc? - ismételtem meg a kérdésem. Nancy rám nézett, és vágott egy grimaszos mosolyt.
- Csak annyi, drága Rosiem, hogy Alan egy kissé elkábított téged.
- Tessék? - döbbentem meg.
- Bizony, bizony.
- De ez...ez egyáltalán nem biztos!
- Igazad van...de nagy a valószínűsége. De ha kell, kiderítjük. - Látszott hogy el van szánva. Közben már a klubhelység felé tartottunk, amikor hirtelen elbotlottam az utolsó előtti lépcsőn. A következő, amire emlékszem, hogy Nancy, Emily és Simon felém hajolnak és beszélnek.
- Nem hiszem hogy sejti, hogy... - Nancy elharapta a mondatot, mert látta, hogy kinyitom a szemem.
- Mit nem sejtek? - kérdeztem kómásan.
- Hála istennek, hogy fent vagy! - mosolygott rám Emily, mintha nem is hallotta volna az előbb feltett kérdésem. Visszamosolyogtam és feltápászkodtam valahogy, de hirtelen fájdalmat éreztem a lábamban és felszisszentem.
- Lehet, hogy eltörted - mondta Simon aggodalmasan és felsegített. Belém karolva el kezdett vezetni a klubhelység kijárata felé. - Elmegyünk Madam Pomfreyhoz.
Kettesben mentünk végig a folyosókon. Nancy és Emily aztán mindig tudják, mikor kell lelépni. A Madam azt mondta, hogy a mai nap itt kell maradnom. A lábam eltörött, de nem komoly. Simon félrehívta a doktornőt és valamit a fülébe súgott. Madam Pomfrey bólintott aztán visszafordult hozzám.
- Ma este már elmehet - mondta azzal távozott. Kezdett elegem lenni ebből a folytonos titkolódzásból.
- Örülnék, ha megmondanátok végre, hogy mi van! Nagyon idegesít ez az állandó...susmus - erre a szóra Simon felnevetett és közelebb jött. Jesszus, még ebben a pillanatban is eszembe jutott, hogy milyen istenien jól néz ki!
- Nincs semmi „susmus” - nevetett és egy laza mozdulattal kisimította arcomból a hajszálakat. Kétségtelenül, a szívem vitustáncot járt a bordáim mögött. Igazán jól esett ez az egy kis mozzanat...hogyha meg is csókolna mellé akkor...azt hiszem minden vágyam teljesülne. De sajnos csak mondott egy kedves "további kellemes napot" és kisurrant az ajtón. A nap unalmasan telt. Délután bejött a Madam megnézni hogy áll a törés, aztán azt mondta, hogy még két óra és kimehetek. Rögtön utána betoppant Nancy a leckével.
- Beszélgettem Alannal. És igen, ő volt - mondta pajkosan. Tisztára, mint egy gyerek, aki elérte amit akart.
- Hogy szedted ki belőle? - kíváncsiskodtam.
- Az maradjon az én titkom! - kacsintott Nancy. - Viszont azt mondta, hogy nagyon "sajnálja" - a macskakörmöt, Nancy a két ujjával imitálta. - Na persze én meg a tündér keresztanyu vagyok! - vigyorgott.
- Tényleg az vagy - nevettem.
Ekkor valaki bejött. Simon! Ez kedves tőle. Nancy sokatmondóan rám nézett, és mint aki itt sem lett volna, távozott.
- Szia! - mosolygott rám Simon azzal az elbűvölő mosolyával, amit én úgy imádok. Ennek a látogatásnak az lett a vége, hogy együtt írtuk meg a leckéket. Sokat beszélgettünk és szórakoztunk. Aztán el is jött a két óra múlva, amikor a Madam kiengedett. Együtt mentünk fel Simonnal és mikor kinyílt a portré, megláttam a klubhelységben szinte az összes griffendélest, akik mind azt kiabálták, hogy "Boldog tízenötödik születésnapot Rosie!".
Kimondhatatlanul jól esett ez az egész. A buli jól sikerült, még Albusszal is kibékültünk. Persze nem tudom mit fog ehhez szólni Scorpius. Mondjuk ebbe az egész kibékülősdibe nem is nagyon éltem bele magam, hiszen minden megtörténhet. Lehet, hogy Albusból csak az alkohol beszélt mikor azt mondta: - Rosie elegem van abból, hogy folyton szúrós szemmel nézünk egymásra és engedjük, hogy Scor az utunkba álljon.
A buli alatt én is sokat ittam. Úgyhogy a végén dülöngélve jártam az emberek között, aztán megtaláltam akit kerestem. Simon a kanapén ült és látszólag ő is be volt rúgva. Furcsa módon, nagyon bátran mentem oda hozzá. Egész este beszélgettünk. Aztán már csak arra emlékszem, hogy Simon ölében...elalszom.

Mikor reggel felkeltem, Nancy már nem volta szobában, a kép másik lány pedig még aludtak. Kimásztam az ágyból és elmentem tusolni. Már a harmadik napomat kezdem ötödikesen. Ma kezdődik a tanítás. Hát mit mondjak, nagyon várom. Mikor végre kikászálódtam a fürdőből, Nora már az ágyán ült és álmos szemekkel pislogott a világba.
- Jó reggelt - mosolyogtam. Ő egy bólintással jelezte, hogy értette és köszöni. Lementem a klubhelységbe és ott találtam Jamest, Nancyt és Lilyt susmorogni. James vett észre először és felegyenesedett.
- Szia! - vigyorgott rám. Visszamosolyogtam, de többre nem méltattam...nem tehetek róla, de engem jobban érdekelt, hogy miről beszélnek.
- Miről susmorogtok itt? - kérdeztem csípőre tett kézzel.
- Az én férfias bájomról - mosolygott James és közben büszkén felemelte a fejét. Hát igen...Jamest sem az önbizalom hiánya miatt szeretjük.
- Ha-ha, de most komolyan - mondtam. Kicsit kezd idegesíteni, hogy titkolódznak. Ekkor lépéseket hallottam a lépcső felől. Megfordultam és megláttam az én drágalátos öcsémet. Odamentem hozzá és megöleltem. Nem is tudom, mi ütött belém...talán szeretet hiány.
- Hé, Rose, engedj el - mondta zavartan Hugo. Elengedtem és mosolyogva megborzoltam vörösesbarna haját.
- Jó reggelt - köszöntem neki én is, és nem megfeledkezve sugdolódzó barátaimról, visszafordultam hozzájuk.
- Szóval? Mi a susogás tárgya?
- Egyszer megtudod, Rosie. Ígérem - bizonygatta Nancy. Hát jó...ha ezt akarja. Azzal felszaladtam a lépcsőn. Emily még mindig békésen szunyókált. Eszméletlen ez a csaj. Akár egy egész évet is bírna egyszerre aludni. Elővettem a pálcám és Emilyre irányítottam.
- Aquamenti! - mondtam a varázsigét, erre Emily csurom víz lett. A lány, ahelyett, hogy visszatámadott volna, vagy elkezdett volna kiabálni velem, csak ennyit mondott még mindig csukott szemmel:
- Neked is jó reggelt, Rose - elmosolyodott. Hiszen megszokta már...tavaly is gyakran ébresztettem így. Lassacskán ő is felült az ágyban, egy nagy ásítás kíséretében.
- Emily, te sem tudsz semmit, arról, hogy Nancy, James és Lily min susmorognak? - kérdeztem. Hátha ő tud valamiről...de tévedtem.
- Miért, susmorognak? - kérdezett vissza, felhúzott szemöldökkel. Ezzel nem lettem kisegítve. Nem igaz...én túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy csakúgy játszanak az idegeimmel.
Miután Emily is lefürdött és megmosta a haját (mert persze az egyik reggel sem maradhat el), lementünk reggelizni a nagyterembe. Addigra Nancyék is abbahagyták a beszélgetést és velünk tartottak. Lent egyik oldalamon Lily ült, Hugo pedig a másikon. Egy idő után elkezdtek veszekedni a fejem felett.
- Elég legyen! - szóltam közbe. Mindketten elhallgattak. - Mi lenne, ha te, Lily megbarátkoznál a gondolattal, hogy a barátodnak egy Mardekáros tetszik? Neked meg, Hugo nem kéne olyan rohadtul sértődősnek lenned!
Nem szóltak semmit. Hát jó...ők tudják, én megtettem, amit tudtam. Éppen visszahajoltam a tálamhoz, hogy tovább fogyasszam a reggelimet, mikor mögülem megszólalt ugyanaz a bársonyos, fiúhang, mint a vonaton.
- Á, hát itt vagy - szólt. Hátra sem fordultam, úgy válaszoltam.
- Itt.
Pár másodperces csend támadt, de tudtam, hogy még mögöttem van. Egyszer csak éreztem, hogy az ujjaival végig gurgulázik a gerincemen. Jól eset, de ezt azért mégsem...Megfordultam és lecsaptam a kezét. Villámló szemekkel néztem fel rá, de ő csak mosolygott. Aztán egyre közeledett az arca az enyémhez. Először azt hittem meg akar csókolni de helyette ezt súgta a fülembe:
- Ma délután várlak a Griffendél klubhelységében, 6kor. Te döntöd el, hogy le jössz-e, vagy sem. Várlak. - Azzal elment. Mikor visszafordultam, egy értetlen szempárral találtam szemben magam. Nancy kék szemei voltak azok. A fejével biccentett, hogy menjünk ki a teremből és beszéljük meg. Emily észrevette az apró jeleket, amikkel kommunikáltunk és velünk tartott. Nora...ő Albusszal beszélgetett. Nem akartuk megzavarni, úgyhogy nem hívtuk ki.
Mikor kiértünk, figyelemmel néztek rám. Gondolom várták, hogy elkezdjem. Nagy levegőt vettem és elmondtam, hogy Alan végig simította a hátam, de lecsaptam, aztán Alan elsuttogta, hogy ma este a Griffendél klubhelységében vár.
A nap nagyon lassan ment. Az egyetlen amit élveztem, a gyógynövénytan volt Neville Longbottom professzorral. Neville régi barátja apának és Harry nagybácsinak. Van hogy meglátogat minket és akkor nagyon jókat szórakozunk. Neville igazán nagyszerű ember, ha szabad ilyet mondanom a tanárunkra. Az órái pedig egyszerűen fantasztikusak! Hála neki, a gyógynövénytan a kedvencem.
Este ötkor a klubhelységben beszélgettünk. Ott volt James, Lily, Hugo (immáron kibékülve), Albus, Simon (!), Emily, Nancy, Nora és természetesen én. Alan nem volt ott (hála istennek). Azaz igazság, hogy még nem döntöttem el, menjek-e. Nancy azt mondja, menjek (hisz tudjátok milyen vagány), Emily is azt mondja és Nora mi mást mondana mint, hogy ne menjek?
Fél hat körül felmentünk a hálóba. Nancy lent maradt. Én ezt nem értem. Gondolom megint Jamesszel sugdolódznak.
- Akkor mi legyen? - kérdeztem utoljára Emilyt.
- Jaj, Rose! Még mindig ezen rágódsz? Ne legyél már olyan, mint Nora. Megmondtam, hogy szerintem menj le, nem? - mondta Emily mérgesen. Jól van, jól van. Tényleg sokat kérdeztem ma erről. Én is ideges lennék, ha ezzel nyaggatnának.
A maradék időmben tanultam és megcsináltam a házi dolgozatot átváltoztatástanból. Eldöntöttem. Lemegyek. Hiszen Nancy és Emily is ezt mondta. Nora pedig...ilyen helyzetben az ő véleménye számít a legkevesebbet. Miután ezt megvitattam magammal, leindultam a klubhelységbe.
Alan már ott várt rám, a fotelban ülve. De nem volt egyedül. Szemben vele ott ült James és Simon. Pedig annyira nem kellene pont most itt lennie...nem akarom, hogy lássa, ahogy ezzel a nőcsábásszal találkozgatok. Mikor Alan észrevett, legcsábosabb mosolyát dobta felém. Azért nem mondom, hogy nem néz ki jól...
- Na, mehetünk? - kérdi tőlem.
- Menni? Hová? - értetlenkedem. Erről nem volt szó.
- Majd meglátod - mosolygott még mindig. Felállt és belém karolt. Na ne. Láttam, ahogy Simon és James követnek minket a tekintettükkel. Francba...
Kimentünk a klubhelységből. A szívem a torkomban dobogott. Azért bevallom egy kicsit ideges voltam, hogy most ez mi akar lenni. Sokáig sétáltunk kerülő utakon, hogy véletlenül se tudjam, merre menjünk, meg persze, hogy kikerüljük a prefektusokat. Megálltunk. Alan mormolt valamit és megjelent a szükség szobájának ajtaja. Beléptünk. Egy teremben álltunk. Nem volt ott senki és semmi. Alan csettintett mire megszólalt egy lassú, nyugodt zene. Alan mindkét karjával átkarolta a derekam és ritmusra elkezdett imbolyogva táncolni. Hogy én mit csináltam? Önkívületi állapotban átfogtam a nyakát, és együtt mozogtam vele. Nem is értem magam...

Akkor egy kis ismertető a társaságról, amiben benne vagyok.
Hol is kezdjem...Talán Nancynél hiszen ő a legeslegjobb barátnőm. Szőke, egyenes haja van, kék szeme. Ő az én kis angyalkám. Nagyon vagány csaj. Ha valakinek szüksége van, rá számíthat. Én már csak tudom...Sok helyzetből kihozott már. Szinte mindenben benne van. Nem fél semmitől, krízis helyzetekben mind a hárman rá támaszkodunk. Sosem veszti el a fejét. Persze, elég már a fényezgetésből. Alapvetően IMÁDOM. Sokat hülyéskedünk együtt.
Nora...hát ő kicsit érzékeny lány. Gyorsan meglehet bántani és akkor sír egész éjszaka (na jó ez azért egy kicsit túlzás). Egyébként nagyon szeretem őt is. Nagyon megértő, meghallgat, bármi van. Bele van zúgva Albusba és nem egyszer kért már, hogy hozzam őket össze. Persze hiába magyarázom neki, hogy már rég nem vagyunk Albusszal barátok. Nora mogyoróbarna hajú és zöld szemű (a szemét és a haját is imádom, olyan szép a színe).
Emily egy külön személyiség. Mondjuk mind a négyen azok vagyunk. A lány nagyon sokat tanul, okos meg minden, de nem azaz alapvető stréber. SOHA nem akar prefektus lenni, mivel imád benne lenni a hülyeségeinkben. Ezt ő maga mondta, nem én találtam ki...Neki gyönyörű szép a haja. Fekete és göndör. Sokkal göndörebb, mint az enyém. Mondjuk nekem inkább hullámosnak lehetne a hajamat nevezni, de ezt majd elmondom, ha az én ecsetelésemnél tartunk. Most Emily a téma. Szóval gyönyörű fekete, göndör haj. A lapockája aljáig ér. A szeme...az tengerkék. Ő a legszebb közülünk. Nem véletlen, hogy sosincs barát nélkül. Most épp Ryan Swannel jár, Alan bátyjával. Na az a fiú sem éppen ronda, és kviddicsezik, mint terelő.
Ennyit a szobatársakról.
Testvérem, Hugo. Igazából az apjára hasonlít: sértődékeny, durcizós, féltékeny, ha van mire. Igen, most például a sértődékenységét és durcizását vette elő Lilyvel szemben. Alapjában véve szeretem az öcsém, aranyos meg minden. Gyakran felbosszant.
Lily Potter lehetne akár a húgom is. Sokszor volt már, hogy én vigasztaltam meg, mint pótanya Hogy a kinézetét is említsem, hasonlít rám. Neki is vörös haja van csak egyenes. És barna szeme. Gyönyörű lány lesz belőle nagyobb korában. Most még csak fejlődik.
Albus Perselus Potter. Róla annyit tudnék mesélni, hogy beletelne egy kis időbe, míg elolvassátok. Szóval csak annyi, hogy nagyon nagy arc. Bírtuk egymást, mikor barátok voltunk. Nem is értem mi változott meg. Úgy szokott rám nézni, hogy komolyan megrémülök. Minthogyha két másodperc múlva rám akarna ugrani. Egyébként pedig úgy néz ki mint az apja. Mellesleg kviddicsezik és ő a FOGÓ. Ezen is látszik, hogy tiszta Harry. Egyenes fekete haj, zöld szem. Úú, azok a zöld szemek...Mikor barátok voltunk és beszélgettünk, gyakran belevesztem a szemébe.
James Sirius Potter a haverom. Nagyon bírom a búráját. Csöppet egoista, de nagyon jól ellehet vele beszélgetni. Kviddicsezik hajtóként. Egy csomó jó fej barátja van. Pont a barátai közül van egy, aki rabul ejtette a szívem. Ez egy kicsit talán nyálas volt, de tényleg így érzem. Az a bizonyos barát pedig nem más, mint Simon Butler. Egy évvel idősebb nálam, ugyanúgy, mint James. Tavaly lettek haverok Jamesel és azóta odavagyok érte. Ő is kviddicsezik, mint hajtó. Természetesen én nem jelentek számára semmit, csak mint barát...
James barátai sokan vannak és mi, négyen mindegyikkel jóban vagyunk, és sokat hülyéskedünk.
Scorpius Malfoy egy alattomos kis senki, mint már korábban is mondtam. Kitúrt Albus mellől és azóta sem enged vissza hozzá. Magyarul lefoglalta. Mintha valami tárgy lenne. Őszintén szólva nyáron elhatároztam, hogy ennek véget vetek és felnyitom Al szemét, de nem tudom, nem vagyok teljesen biztos a sikerben.
Teddy Lupin már rég elment a Roxfortból, de szinte minden roxmortsi hétvégén meglátogat minket. Nem sokára összeházasodnak Victoire Weasleyvel. Olyan aranyosak együtt! Victoire egy nagyon aranyos, és gyönyörű lány. Teddy örülhet, hogy ilyen mennyasszonya van.
Végül pedig az én szerény személyem: Rose Weasley. Csak hogy a kinézettel kezdjem, vörös, egyenes vállig érő hajam van és kék szemem. Szeretem a barátaim (ez már a belső tulajdonságok rész). Sokat szórakozunk együtt. Viszonylag okos vagyok (na nem akarom magam fényesíteni), sokan mondják, hogy anyára ütöttem. Kviddicsezek is, Nancyvel, Ryannel Jamesel, Simonnal és Albusszal együtt. Én vagyok a őrző. Nora és Emily csak nézik, mert ők sajnos nem kerültek be a válogatáson. Eddig...de ebben az évben is válogatás lesz és Emily azt mondta benevez. Mindenesetre szurkolok neki.
Hát ennyit a mi kis „baráti körünkről”. Erről beszélek amikor azt mondom: Nem tudom hogy bírom majd ki amikor el kell válnunk.