Rainbow Pen

Nos a karácsony is megjött, mi pedig Hugóval elmegyünk. Igen, a karácsonyt nem Roxfortban töltjük. Nálunk ez családi szokás. Anya ragaszkodik hozzá. Én, őszintén szólva szívesebben maradnék, a barátaimmal, ugyanis Nancy és Nora maradnak. James és Albus is barátnőikkel maradnak. Csak Lily jött haza velünk együtt. Mázlista Hugo... neki bezzeg lesz barátja otthon is a karácsonyi ünnepekkor.
Emily, aki a közvetlen közelünkben lakik szintén haza jön, Simonnal együtt. Hogy dögölnének meg! Azt hiszem nem ez lesz életem legkellemesebb karácsonya.
Szóval megvolt a búcsúzkodás, a Roxfort Expressz pedig már döcögve száguldott a King’s Cross pályaudvar felé. Lily és Hugo vidáman trécseltek mellettem. Már fél órája mehettünk, mikor megjelent a kabin ajtajában Alan. Olyan deja vu-m volt. Mikor a Roxfortba mentünk év elején, akkor is így néztem fel rá. Csak Alan arc kifejezése változott meg egy kicsit. Míg év elején beképzelt volt és fennhéjázó, most meghunyászkodó és kedves. Persze most is sok lány vonzódott hozzá, de látszólag ez őt már nem érdekelte. Eskü, nem vagyok egoista, de én szinte mindent megváltoztattam benne.
- Szia - köszöntem mosolyogva, és hellyel kínáltam.
- Szia - mosolygott ő is és helyet foglalt. - Nem is tudtam, hogy te is hazamész. Miért nem maradsz a barátaiddal?
- Mert anya mániája, hogy a család együtt töltse az ünnepeket. Vagyis a karácsonyt...
- Értem - mosolygott rendületlenül. Vitattunk ezt-azt út közben. Ki is derült, hogy nem lakunk nagyon messze egymástól, szóval tudnánk találkozni. Mondjuk a varázslóknál édes keveset számít a távolság...


- Rose, Hugo! - üdvözölt minket anya és apa, tárt karokkal.
- Szia, anya, apa. Segítenétek? - nyögtem, és leemeltem bőröndömet a vonatról. Apa ott termett és átvette a csomagot. Anya pedig Hugónak segített. Alan is leszállt, és a szülei őt is üdvözölték. Alan mellé léptem, bemutatkoztam a szüleinek. Aztán karon fogtam a fiút és magammal húztam, anyáékhoz, hogy bemutassam nekik.
- Ő itt Alan - mondtam mosolyogva anyáéknak. - Ők pedig a szüleim - mutattam rájuk.
- Üdv - nyújtotta kezét Alan, a szüleim pedig viszonozták. Mikor Alan elment, anya lehajolt hozzám és a fülmbe suttogott.
- Ő a barátod? - kérdezte sejtelmesen.
- Milyen értelemben kérded? Mert ki kell, hogy ábrándítsalak: nem járunk. Csak a barátom.
- Akkor mért nézett rád... így?
- Nem tudom, hogy nézett rám, de nem is érdekel! A barátom és kész - mondtam duzzogva, és apáékhoz csatlakoztam, akik már elindultak a kijárat felé.


- Fú, de furi itthon - mondta tátott szájjal Hugo.
- Csak három és fél hónapja nem voltunk itthon. Minden évben ez van és te minden évben rácsodálkozol hogy itthon vagyunk - dorgáltam öcsém, aki erre sértődötten karba tette a kezét és elhúzta a száját. Ezt minden egyes évben eljátsszuk... Persze csak mióta Hugo is Roxfortos diák. Tehát három éve.
- Segítenetek kéne - mondta anya. Ajjaj, ez rosszul kezdődik... Én legszívesebben most fel mennék a pihe-puha ágyba és aludnék egy jót. De ezek szerint ez most elmarad.
- Ugyan miben? - Hopsz, ez nem hangzott valami segítő készen...
- Feldíszíteni a fát.
- De anya... - mondtam hitetlenkedve - Varázslók vagyunk, vagy mi a fene! Egy pálcaintéssel fel tudjuk díszíteni azt a fát.
- Ezt minden évben megbeszéljük, kislányom - mondta kizökkenthetetlen nyugodtsággal anya. - Mugli szülőktől származom, és tudom, hogy a mugliknál külön szépsége a karácsonynak, a karácsonyfa díszítés.
- Értem. De MI NEM vagyunk muglik!
Természetesen anya győzött. Esélyem sem volt, hiszen apa és Hugo is mellé álltak. Mi a fenének törjük magunkat? Akkor mire jó a varázslás? Kénytelen-kelletlen, beszálltam a díszítésbe és azt kell, hogy mondjam nem is volt olyan rossz. Az az igazság, hogy minden évben erre a megállapításra jutok, de ha ezt kimutatnám a szüleimnek is, akkor végérvényesen ők nyernének. A büszkeségem viszont nem engedheti ezt. Úgyhogy még pár évig lesz ilyen vitám anyáékkal, ha rajtam múlik. Mikor végeztünk, délután lett. Kimentünk hát négyesben hógolyózni. Azért nem volt olyan jó, mint az iskolában a barátainkkal. De el kell, hogy ismerjem: szüleim rendkívül fiatalosak, és nem panaszkodhatok, ügyesen csatáztak. Természetesen mi nyertünk Hugóval, de nem sokon múlt, hogy ne így legyen. Kimerülve ment mindenki a helyére. Én is felbattyogtam, vagyis fel cuppogtam a lépcsőn.
Cupp, cupp, cupp. Míg végül el nem értem a szobámig, azon belül pedig a mini tusolóig, ahol levetettem nedves cuccaimat. Majdnem teljesen pucér voltam, mikor csőr kopogtatását hallottam az ablakon. A sok év alatt már megtanultam, hogy mikor kopog be egy bagoly az ablakon. Mármint, hogy milyen hangja van annak.
- Fenébe, pont jókor - morogtam a falnak. Gyorsan felkaptam magamra egy köntöst, miközben a bagoly egyre hangosabban és sűrűbben kopogott. - De rohadt türelmetlen itt valaki!
Végre odaértem az ablakhoz, ahol egy kis, szürke bagoly pislogott be nagy szemeivel.
- Jól van, jól van, jövök már - mondtam békítően és kinyitottam az ablakot. Hűvös szél fújt be, úgyhogy, amint a bagoly bereppent, rögtön be is csuktam.
A levelet, amely a bagoly lábára volt kötve, levettem és olvasni kezdtem.

Ha ráérsz, találkozzunk holnap a nagy dombon. Azt hiszem az a domb a te ablakodból is látszik.
Küldj a bagollyal egy üzenetet, hogy jössz-e vagy sem.

Üdv.: Alan

Ui.: A bagoly nagyon kedves, nem csíp. Hívd Esor-nak, úgy neveztem el.



- Hm... Esor - motyogtam magamnak. - Ez az én nevem visszafele...
Ekkor nagy robajjal berontott szeretett öcsém.
- Mi van? - fordultam felé türelmetlenül.
- Jössz szánkózni? Az mi? - kérdezte.
- Semmi. Te nem kaptál még sosem levelet?
- Jaj, de morcos itt valaki! - jelent meg Hugo mögött apa.
- Persze, hogy az vagyok. Berontott a szobámba és még kérdezősködik is! - mondtam felháborodva.
- Szóval jössz, vagy nem? - kérdezte Hugo.
- De hát este van! Szürkül - méltatlankodtam.
- Ilyenkor a legjobb - mondta apa vigyorogva. - Akkor döntsd el, hogy jössz-e. Mi tíz perc múlva indulunk a nagy dombra. Ha jössz, akkor legyél lent a konyhában addigra.
Ezen nem kellett sokat gondolkodnom, még szép, hogy nem hagyom ki. Gyorsan megírtam a válaszlevelet Alannak.


Akkor holnap ott.

Puszi: Rose

Ui.: A bagoly neve, az én nevem vissza fele olvasva, vagy ez csak a véletlen műve?



Odakötöttem a levelet a kis bagoly, Esor lábára és kiröptettem. Gyorsan felkapkodtam magamra a levetett vizes cuccokat és egy pálcaintéssel megszárítottam. Dübörögve lerohantam a lépcsőn. Hugo és apa már ott vártak. Anya otthon maradt, hogy vacsorát csináljon. Persze mind a hárman tudtuk, hogy ez csak kifogás, hiszen varázsló (vagy mi?) és simán meg tudná csinálni sec-perc alatt a vacsit. Na mindegy, szóval hárman mentünk el a dombra száguldozni a szánkón.



- Hú, ez kimerítő volt - mondtam levegőhöz kapkodva, mikor hazaértünk.
- Tiszta hó, mindhármotok! - kuncogott anya. Mégis milyenek legyünk hóangyalkázás, szánkózás meg minden után? Ekkor nagy szárnysusogással elrepült a fejünk fölött egy bagoly. Már felismertem: Esor.
- Na mi az? Hoztál még üzit Alantől? - kérdeztem a baglyot. A többiek csodálkozva néztek rám, e én csak megfogtam Esort és felvittem a szobámba. Ott megszabadítottam terhétől.


Igen, bár reménykedtem, hogy nem veszed észre. Láttalak az előbb a dombon. Apáddal és öcséddel voltál ott igaz? Elbűvölő hóangyalkát csináltál.

Puszi: Alan


Ez aranyos kis üzenet. Most már nem adtam semmit Esornak. Ezért a bagoly rendesen le is volt törve. Úgy tűnt, élvezi a munkáját. Csak ne lenne ilyen hideg... Úgy reszket szegényke. Kicsit megborzolta tollai és távozott.
Én pedig lefürödtem, kényelmes, bárányos pizsibe öltöztem és befeküdtem a puha ágyamba. Azonnal elnyomott az álom.


- Ébresztő! - kiabált be az ajtón apa. - Reggeli!
Egy kis időbe tellett míg méltóztattam kinyitni a szemem. Lassan fel is tápászkodtam, mire apa már másodszorra is feljött a lépcsőn. De most nem a szokásos "ébresztő!" duma volt, hanem elkezdett kántálni egy nagyon-nagyon idegesítő dalt. Tudta, hogy erre mindig kipattanunk az ágyból. Ez most is így volt. Gyorsan felkaptam valamit magamra. Kirohantam a szobámból, apa nyakába ugrottam és befogtam a száját.
- Hagyd abba! - kiáltottam, mire elhallgatott és vigyorogva fordult felém.
- Csak, ha az öcséd is hajlandó kijönni - mondta, azzal újra belekezdett a dalba. Nálunk szabály, hogy senki nem nyithat be a másik szobájába engedély nélkül, főleg reggel nem. De a szabály azért van, hogy megszegjék. Szóval berontottam Hugo szobájába. Ledermedtem. Hugo anyaszült meztelenül állt előttem.
- Úristen - mondtam, számhoz kaptam a kezem és becsaptam az ajtót. Apa mérgesen nézett rám. Azt hiszem kitalálta, mi történt.
- Ezért van a szabály, hogy ne nyiss be reggel máshoz! - mondta. Jaj, de nem szeretem mikor apa dühös. Olyankor olyan... Természetellenes. Hiszen ő szinte mindig mosolyog. Kivéve mikor meg van sértődve anyára.
Nem tudtam, mit csináljak. Ez olyan szarul sült el... Nem így akartam.
Lementünk az ebédlőbe és csendesen majszolni kezdtük az elénk rakott ételt. Anya nem is kérdezett semmit. Gondolom sejtette, mi történt. Pár perc múlva Hugo is megjelent a lépcső tetején. Hát, ha szemmel ölni lehetne, akkor én most halott lennék. Hugo olyan mérgesen nézett rám mint még soha. A lehető legmesszebb ült tőlem. Sem mellém, sem szembe velem. Lényeg, hogy semmijen kontaktus ne legyen köztünk. Elszégyelltem magam. Azt hiszem most elég rosszat tettem. A reggeli csendesen telt. A hó is esni kezdett. Bár ki mehetnék most, állni a hóban. Ahogy a vörös hajam tiszta hó lesz, aztán mikor visszajövök és megolvad, akkor tiszta vizes. De nem tehettem. Ilyenkor az a legjobb, ha kussban ülsz és eszel.



- Rose! - vigyorgott Alan mikor én is megérkeztem a domb tetejére. Egy kicsit lihegtem, de azért intettem, jelezve, hogy én is üdvözlöm őt.
Elfeküdtünk a hóban. Egy kicsit csípős volt a szél, de ezt kompenzálta a nap. Pont kellemes voltaz idő. Hóangyalt is csináltunk. Így lett egy Alan angyal és egy Rose angyal. Építettünk hóembert, hódementort (ami egy kicsit kedvesebben nézett ki mint az élő), hóbaglyot, Esor mintájára és egy hóroxfortot. Mindegyik művünknek nagyon örültünk... Egészen addig, míg egy mugli kisgyerek szórakozásból le nem döntött mindet. Az anyja szabadkozott, de nem sokat segített vele. Csak a hóbagoly maradt meg. Arra viszont büszkék voltunk, úgyhogy védőbűbájt szórtunk rá, hogy megmaradjon holnapig. Amikor újra találkozunk...