Borús, esős, őszi nap van. Nem rég beköszönt az elmúlás időszaka, a természet halálának ciklusa. Amikor minden lelohad, a Nap nyugovóra tér és a ridegség, a szürkeség veszi át a helyét.
A lehullott, színes levelektől tarkított parkba sétálok és az eddigi életemen gondolkozom. Hogy hol vagyok, honnan indultam és hova kerültem. Min mentem keresztül és alakulhatott-e máshogy az életem.
Annyi kérdés kavarog bennem, hogy fogalmam sincs, honnan kezdjem. Tudok egyáltalán mindegyikre felelni? Hisz bármennyire is kiábrándító, sok mindent nem lehet megválaszolni. Legalább is ezt mondják az emberek. De azt hiszem túl makacs és önfejű vagyok, hogy elhiggyem. Talán egy kicsit naiv is, hisz mindig az igazságot keresem. Tudom, hogy néha kemény és rideg, de inkább szembesülök vele, minthogy életem végig hazugságba éljek.
A pusztulásnak induló természetet bámulva, a saját emlékeimben merengek. Az összes ereklye között egy van, mely annyira elevenen él a tudatomban, hogy az élénksége elnyomja a kisebb fájdalmas, vagy éppen örömteli pillanatokat. Próbálom visszanyomni, nem szeretném, hogy előjöjjön, mert tudom, az csak fájdalmat okozna.
Ha egy szóval kéne megnevezni eme emléket, nem hiszem, hogy sikerülne. Túl sok érzés örvénylik bennem, ha rágondolok. Ezernyi szó jut eszembe róla. Szeretet, szerelem, megértés, boldogság, nevetés, fájdalom, szenvedés, hiány… Óráig tudnék sorolni.
Megállok egy magas fa, óriási lombja alatt, ahol egy vizes pad áll. Nem figyelve az esőcseppekre ráülök és a messzeségbe meredek. Olyan közelinek tűnik az emlék, mégis oly rég történt. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, majd leszállingózik az arcomon, és a sötétkék színű, esőkabátomra hullik le. Tekintetem a vizes betonra téved, ahogy egy kis pocsolya áll. Egy aranyszínű levél leszakad a fa egyik ágáról, majd lelebeg, és beleesik a pocsolyába. Az esővíz megrezzen, majd kis hullámok keletkeznek a felszínén. Az elmém nem bír tovább védekezni, és mint egy vulkánból feltörő láva, felszínre kerül az emlék.
Esőcseppek. Felnézek az égre és azt tapasztalom, hogy nemsokára elered az zápor.
- Jaj, csak ez ne! – töröm meg a csendet, majd gyorsabbra veszem a tempót. Lépéseim egyre fürgébbekké változnak, míg a végén futásnak eredek.
Szaladok, és csak szaladok, de érzem, hogy nem bírom tovább. Feladom. Ahogy vártam, az zuhé lehull. Úgy esik, mintha dézsából öntenék. Nem igazán van időm erre figyelni, inkább a kezembe lévő, fontos jegyzetekre figyelek. Meg kell óvnom őket az esőtől, hisz nagy szerepük van, a jövöm illetően.
Kapkodok, nem akarom összehajtani a papírokat, és a kabátom alá próbálom őket elrejteni. Már látom, hogy az egyik szó tintája elmosolyodik. Tudtam, hogy jobb golyóstollal írni.
Végül mégis összehajtom a papírköteget, és a kabátom belső zsebébe dugom el. Ekkor, váratlanul valami árnyék kerül a fejem fölött. Az elején még nem veszem észre, hogy annak a bizonyos valaminek köszönhetően, nem esik rám az eső. Felpillantok és egy sötétkék esernyőt látok. Egyből 90 fokos fordulatot teszek, mert szörnyen kíváncsi vagyok a védőeszköz tulajdonosára. A láttára az ajkaim széles mosolyba görbülnek. A szívem egyre gyorsabban ver, a pulzusom pedig hevesebbé válik. Átölelem az illetőt, majd újra a szemébe pillantok. A fiú szintén mosolyog, a szeme pedig úgy ragyog, akár az ezüst. Szürkés tekintete mélyen az enyémbe fúródik, majd a kamasz mély, mégis lágy hang megszólal.
- Épp jókor találtam rád.
A mondatán halványon elmosolyodom, majd melléállok. Ő átkarol, hogy jobban elférjünk az esernyő alá.
Mintha minden megszépült volna, egyik percről a másikra.
- Milyen napod volt? – teszi fel a szokásos kérdését. Általában ezt mindig meg szokta kérdezni, mert ő is tudja, hogy nincs olyan nap, amikor ne történne velem valami. Már megszoktam, hogy a „Semmi érdekes” válasz számára nem elég, úgyhogy kötelességemnek érzem, hogy mindent elmondjak neki.
- Minden jól ment. Az előadásom nagy sikert ért el, és több dicséretet kaptam, mint amennyire számítottam – feleltem, egy kis büszkeséggel a hangomban, melyet rejteni próbáltam. Nem szeretek dicsekedni, viszont nagyon jól esik, ha megdicsérik a munkámat. Sam elmosolyodik.
- És neked? – dobom vissza a labdát. Ha már rendesen válaszoltam, elvárom, hogy ő is ezt tegye.
- Szintén jó. Nagyon sokat gyakoroltunk a bandával. Egy új számon dolgozunk.
Imádom, amikor a zenéről beszél. Látszik, hogy mennyire szereti és hogy élvezettel zenél.
Észre sem vesszük, ahogy a házunk bejárati ajtajához közeledünk. Már az ajtó előtti lépcsőknál állunk, amikor, a tekinteteink ismét találkoznak.
- Hétfőn ugyanakkor? – kérdi, széles mosollyal az arcán.
- Alig várom – válaszolok, majd Sam rámhajolva csókot lehel az ajkaimra.
- Helyes – reagál a mondatomra, majd megvárja, míg becsukom az ajtót.
Hétfőn délután van. Izgatottan várom, hogy viszontlássam őt. Vagy negyed órával korábban érkezem a találkozóhelyre. Fel-alá járkálok. Egész nap erre gondoltam. Újra át szeretném ölelni, a szemét csodálni, a hangjába gyönyörködni. Öt perc, negyed óra, fél óra. Késik, pedig sosem szokott. Előveszem a telefonomat. Megpróbálom felhívni, de nem csörög. Ki van kapcsolva a mobilja. Úgy döntök, hogy nem várok tovább. Zaklatottan hazafelé veszem az irányt.
Az egész úton azon gondolkozom, hogy vajon mi történhetett vele. Benézek a postaládába, ahol csupán egy levél van. Ha jól látom, nem a postás hozta, hisz nincs rajta bélyeg, az írás viszont ismerős – Sam írása. Összezavarodom. Nem értem, hogy miért küld levelet. Ha mondani szeretne valamit, miért nem jön el, vagy miért nem hív fel?
Berohanok a házba, az ajtóból köszönök a szüleimnek, majd felmegyek a szobámba. Gyorsan kinyitom a levelet, mert rendkívül kíváncsi vagyok a tartalmára.
Drága, Liz!
Gyáva vagyok, mert nem merem megmondani a szemedben mindazt, ami ez a levél tartalmaz. Szégyellem, hogy nincs annyi erőm, hogy eléd álljak és bevalljam a levél okát.
Sajnálom, hogy ilyen módom közlöm veled mindezt, de többi… Soha többi ne keress!
Megváltoztam. Valami megváltozott.
Holnap elmegyek a városból és soha többé nem látsz. Ha valaha is igazán szerettél, kérlek, hagy békén! Soha többé nem akarlak látni.
Sam
Nem fogom fel, amit olvasok. Vagy csupán nem akarom elhinni? Annyira abszurd az egész. Múltkor még… Nem értem? Mi változott meg? Hisz pénteken találkoztunk utoljára. Semmi jelét nem láttam annak, hogy így érezne. Igazi magyarázatra van szükségem, ezt nem tudom csak így elnézni.
Összegyűröm, majd a kukába dobom a levelet. Felkapom a kabátomat és Sam háza felé indulok. Mikor odaérek, reménykedve becsöngetek. Még egyszer és még egyszer. Kopogok, dübörgök, de semmi. Az ablakon próbálok bepillantani. Nem látok be. Se mozgást, se fényeket, semmit. A konyhaablakhoz rohanok, hátha ott jobban látszik a ház belseje. Így is van, de a látvány, mely fogad, elszomorít. Az alsó emeletről hiányoznak a bútorok. Minden szürke és komor. Mintha több éve hagyták volna el a házat. De hogy? Nem értem.
- Hölgyem, jól van? – ragad meg valaki a vállamnál. Megszakítja az elméket.
- Igen, köszönöm – vágom rá a kérdésre a választ, semmi gondolkozás nélkül. Letörlöm a nedves arcomról a könnyeket, majd egy műmosolyt erőltetve az arcomra, az idős emberre pillantok. Ő visszamosolyog, majd továbbmegy.
Újra a postaládánál állok. Több hónap múlt el, mióta utoljára találkoztam Sammel. A postaszekrényben ismét csak egy levelet találok. Az írás, ugyan az, mint azon a levélen, amit Samtől kaptam. A boríték is. Ezúttal viszont van rajta bélyeg és cím is. Valami gyógyító intézet címe. Nem várom meg, míg bemegyek a házba, rögtön kibontom a levelet.
Drága, Liz!
Bocsáss meg, hogy nem magyaráztam el, miért megyek el. Azt hiszem túl nagy sokk volt számomra a hír, amit az nap kaptam, mikor utoljára találkozunk. Eddig nem volt bátorságom, ahhoz, hogy megírjam neked, arról nem is beszélve, hogy szemtől szembe elmondjam, halálos beteg vagyok. Az orvosok nem tudják, hogy pontosan mi bajom van, csak annyit, hogy a szervezetem saját magát pusztítja.
Az első dolog, amire gondoltam, az volt, nem akarom, hogy mellettem szenvedj. Nem kívántam, hogy ilyen állapotban láss. Mi több! Inkább azt mondanám, hogy féltem. Rettegtem attól, hogy visszataszítónak találsz. Azt szerettem volna, még most is, hogy úgy emlékezz rám, mit a mosolygós Samre. Mint arról a fiúról, aki imádott zenélni, nevetni, élni, melletted lenni.
Most, hogy nem sok időm maradt, úgy döntöttem, hogy jogod van megtudni az igazat, hogy miért hagytalak el. Gyáva voltam! Kérlek bocsáss meg!
Örökre szeretni foglak
Sam
A fájó szívem kihagy pár dobbanást. A szám elé rakom a kezem. Annyira megrázó a levél, hogy nem bírom visszatartani a könnyeimet. Zokogok. Befutok a házba, ledobom a táskámat, felkapom anyám kocsi kulcsait, majd borítékon megjelölt címet pötyögöm be a GPS-be. Elhajtok.
Dühös vagyok, csalódott, de mélyen belül örülök. Enyhe boldogság járja át a testemet, mert végre tudom, hol van.
Nagyjából fél óra az út, míg végül egy óriási fehér-narancssárgás építmény elé parkolok be. Belépek az épületbe, és az információs pult felé sietek. Egy virágos ingű férfi megmutatja Sam szobáját. Bekopogok, majd nesztelen léptekkel besétálok. Egy fehér, csendes szoba fogad, melyben csupán a gépek pityegése hallatszik. A helyiség közepén egy ágy helyezkedik, benne pedig egy alvó alak. Félek beljebb menni és ez látszik is a lépéseimen. Ennek ellenére egyre közelebb kerülök az szunnyadó személyhez, míg végül az ágy szélére nem kerülök. Keservesen lenézek az szundító fiúra, majd gyengéden megsimogatom a homlokát. Olyan, mint egy alvó angyal.
- Sam – szólítom meg, de nem reagál. Könnyek gyűlnek össze a szemembe. Körbenézek a szobában. Mellettem a lélegeztető gép áll. Felemelem az ujjaimat, majd a pityegő gép csíkját követem. Azt szeretném, hogy felébredjen. Bárcsak…
- Liz – hallom, ahogy egy gyenge hang a nevemen hív. Megfordulok, az ágy oldalára támaszkodom, majd leguggolok és megfogom a kezét – Mégis eljöttél?
Képtelen vagyok válaszolni, így hát csak egy bólintással reagálok. A könnyek újra összegyűlnek a szemembe, de ez alkalommal ki is potyognak. Sam elmosolyodik, majd megrázza a fejét.
- Kérlek, ne! Mosolyogj! Hadd legyen boldog az utolsó emlékem.
Bár nehezemre esik, mégis követem példáját. Az szám széle felgörbül.
- Köszönöm! – pislant egyet, majd a szemembe fúrja az övét. Boldognak tűnik, míg úgyis, hogy tudja, nemsokára meg fog halni. Erre a gondolatra ismét bekönnyezek, de még azelőtt törlöm le a könnycseppeket, mielőtt kipotyognának.
- Liz, bocsáss meg!
- Csss! – nem hagyom, hogy befejezze a mondatát. – Nincs mit megbocsátani.
Sam tekintete egy pillanatra felragyog. Ekkor a pityegés egyre gyorsabbá válik. Sam arcáról eltűnik a mosoly, én pedig megijedek. Felállok, hogy segítséget kérjek, de Sam megragadja a kezemet. Lepillantok rá. Látom a szemében, hogy tudja, már nem lehet rajta segíteni. Hiábavaló lenne segítséget kérni. Mintha arra kérne, hogy töltsem vele az utolsó pár pillanatot. Megcsóválom a fejem. Nem akarok belenyugodni a ténybe, hogy sehogy sem tudnak rajta segíteni, de mégis maradok. Látom, hogy mondani akar valamit. Hegyezem a fülem.
- Liz… - észrevehető, hogy nehezére esik a beszélés – én… örökké szeretné foglak – elmosolyodik, majd a szemhéjai, lassan, lustán lecsukódnak. Látom, ahogy az életszikrája apránként elvész, én pedig tehetetlen vagyok. Nem tudok segítséget nyújtani.
A folyamatos pityegés abbamarad. Csak egy hang válik hallhatóvá. A hang, mely azt jelzi, hogy Sam örökre elment…
0 Comments:
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)