A szobámban ültem, a baldachinos ágyon. Egy képet néztem, mely nem volt se varázslatos, se mozgó. Csak két tinédzser vigyorgott rajta felszabadultan. Anya és apa voltak azok, még 18 éves korukban. Anya egy kisbabát tartott a karjaiban és szeretetteljesen mosolygott rá. Apa pedig figyelte a jelenetet. A csecsemő én voltam, egy fehér csipkés pongyolába bugyolálva. Akkor még csak pár napos voltam, és vidámak voltunk mind a hárman. Apa azt tervezte, hogy elveszi anyát, de minden megváltozott, mikor megszületett a második gyermek is, Rose. Rose az én angyali kishúgom. Vörös, göndör hajjal és csillogó kék szemekkel.
Tehát minden megváltozott akkor, ugyanis apa megijedt. Megrémült attól, hogy mit kezd majd két gyerekkel. Anya legalábbis így gondolja, ugyanis mindent ő mesélt el nekem apáról.
16 évesen ismerkedtek meg, és apa – akinek egyébként Ethan Williams volt a neve - elkezdett flörtölni Cathleennel, azaz anyával. Az első randevúból az lett, hogy anya sikeresen lefröccsentette Ethan ingét, és megpróbálta kimagyarázni, mikor aztán Ethan egy csókkal beléfojtotta a szót. Ezek után persze elválaszthatatlanok voltak. Minden délután a Roxfort partjához mentek és beszélgettek, vagy birkóztak, vagy esetleg nyelvpárbajt vívtak. Egyik alkalommal aztán, mikor már két éve jártak, úgy döntöttek, elég komoly a kapcsolatuk ahhoz, hogy megtörténjen az első alkalom. Ebből a bizonyos elsőből lettem én. Még három évig éltünk békességben, vidámságban. Vagyis kevesebb, mint 3 évig, mikor is anya bejelentette, hogy új jövevény érkezik. Ethan akkor úgy tűnt, nagyon örül, de később kiderült, hogy nem így van. Még aznap este elment, eltűnt, köszönés nélkül. Le voltam törve, napokig sírtam, de végül az idő begyógyította a sebet. Ma, már ha apára gondolok, nem érzek semmit. De legtöbbször úgy csinálom, hogy a gondolataim lehetőleg elkerüljék Ethan Williamset aki valamikor az apám volt.
Rose már sajnos nem ismerhette az apját, bár lehet, hogy pont így jó. Neki mindig csak meséltünk róla, bár én nem szívesen. Nem volt jó felidéznem a jó emlékeket mikor már tudtam, hogy nem jönnek vissza. Rose az én kis virágszálam. Egy igazi rózsa, ahogy a neve is mutatja. A rózsa, ha nap süt rá kinyílik, ha lemegy a nap becsukódik. Rose mindig nyitva van. Állandóan mosolyog. Nagyon szeretem. Sokszor elgondolkodom, hogyha megkérdeznék tőlem, hogy mit választanék inkább, hogy apa itt legyen, vagy, hogy Rose maradjon. Azt válaszolnám, hogy régen apát választottam volna, amíg meg nem ismertem Roset... Most már úgy érzem, Rose többet jelent nekem, mint apa. Apa nélkül elvoltam 10 éven keresztül, de Rose nélkül nem menne.
- Gyertek, lányok, ebéd! - szakított ki gondolatmenetemből anya hangja.
A fényképet magam mellé dobtam az ágyra, lefordítva. Kirohantam a szobámból, le a lépcsőn, mely fájdalmában nagyokat nyikordult alattam. Na, nem azért mert dagadt vagyok, hanem mert már nem mai darab. Végül pedig a konyhába, pontosabban az egyik székre érkeztem.
- Mi a mai menü? - kérdeztem rögtön.
- Finom húsleves, sült marha és a végén csoki puding. De ha a húgod nem jön le egy percen belül, letörlöm a listáról a desszertet - mosolygott pimaszan és elém rakta a húslevest.
Rose már egy pillanat múlva ott volt és vidáman ugrándozva letelepedett a velem szemben álló székre.
- Na, húgi? Izgulsz már? - kérdeztem vigyorogva. Holnap ugyanis először megy a Roxfortba.
- Még nem - mondta édes, lágy hangján és megrázta a fejét.
- Hát, én már egy héttel előtte izgultam - nevettem. - Nem értem, hogy csinálod.
Csendben megettük az ebédet. Finom volt, anya iszonyatosan jól főz, még mugli szakácstanfolyamot is végzett.
Mikor végeztünk, megkértem Rose-t, hogy menjen ki a kertbe virágot szedni nekem. Persze ez csak indok volt, hogy tudjak beszélni anyával négyszemközt. Rose vette a lapot és vidáman ugrándozva kiment a kertbe.
- Kérdezhetek valamit, anya?
- Persze - mondta és elvette a kezemből a felé nyújtott tányért.
Megeresztette a vizet és mosogatni kezdett, én meg mellé álltam, hogy lássam az arcát mikor kérdezek.
- Honnan tudod olyan biztosan, hogy apa azért ment el, mert Rose jött? - kérdeztem lassan tagolva, hogy biztosan megértse.
Anya keze egy pillanatra megállt a levegőben, de aztán tovább súrolta a tányért.
- Mert nincs más észszerű magyarázat. Nem mondta meg mi baja mielőtt elment, így csak találgatni tudok.
- Értem - bólintottam. Egy kicsit még álltam ott az arcát fürkészve, de végül feladtam és felszaladtam a szobámba.
***
Korán reggel volt, én pedig kapkodva gyömöszöltem be a ruháimat a bőröndömbe. Elaludtam. Korán volt, de még ennél is korábban kellett volna kelnem ahhoz, hogy be tudjak pakolni mindent nyugodtan.
- Siess, kicsim, Rose már kész van! - kiabált fel anya.
11kor a King's Cross pályaudvarnál kéne lenni, tőlünk pedig két óra az út, és most 9 múlt tíz perccel. Igen, mindenki joggal mondhatná, hogy ez nem korai kelés, de nálam az. Az általános felkelési időm 11 óra, ezt viszont most nem engedhetném meg magamnak.
9 után 20 perccel sikerült is elindulni, bár nem szívesen beszélek arról, mit vágott le nekem anya a kocsiban. Leszidott és azt tette, amit általában szokott: Rose-t állította be példának. Például, hogy Rose már tegnap bepakolt, Rose bezzeg koránra beállította az óráját. Persze Rose-t nem hibáztathatom ezért, nem tehet róla, hogy anya isteníti.
Mikor megérkeztünk már nagy volt a nyüzsgés. Szememmel barátnőmet kerestem a tömegben és közben próbáltam utat törni, kevés sikerrel.
- Elnézést, bocsánat, ne haragudjon, de szeretnék felszállni - hadartam a szöveget minden egyes embernek, aki mellett elhaladtam.
Akkor megszólalt a síp. Gyorsan hátrafordultam megfogtam Rose kezét és a bőröndünket anyának motyogtam egy gyors "szia, anyut" és már rohantunk is. Az ajtók vészesen csapódtak be egymás után, szinte már versenyt futottunk vele. Furcsa módon az emberek, mikor meglátták a rohangáló őrültet - azaz engem - gyorsan eltűntek az utamból. Persze ez az ő érdekük is volt. Végül sikerült felpattanni és mikor éppen behúztam Rose-t meg a csomagokat is, akkor csapódott be mögöttünk az ajtó.
Rose is és én is iszonyatosan lihegtünk. Egy kicsit még álltunk ott a becsapódott ajtónál, de végül úgy döntöttünk kényelmesebb lenne leülni valahová.
Elindultunk kabint keresni. Már a kocsi végénél tartottunk, letörten, hogy sehol sem fogunk helyet találni, megtaláltuk a tökéletes kabint, egyetlen fiú ült csak benne az is olvasott valamit.
Benyitottam és illedelmesen megkérdeztem szabad-e a hely.
- Nem - jött a válsz. Az illető egy szőke hajú srác volt flegma arccal. Látszott rajta az a bizonyos elkényeztetettség.
- Nem? - kérdeztem vissza csodálkozva.
- Jól hallottad!
- Azt mondod, nem? Mégis áruld már el nekem, hogy egy magad fajta bunkó parasztnak hogy lehet akkora társasága, hogy mi ne férjünk el mellettük? Egyébként sem látok senkit - néztem körül látványosan a kabinban.
- De nektek akkor sincs hely. Griffendéles vagy, ha jól sejtem.
- Az vagyok, na és? Ez a csöppség itt mellettem viszont nem tudja még hová kerül.
- Sejtem, hová... - mondta és undorodva nézett végig Rose-on.
- Bocsánat, de nem egészen értem mi a vita tárgya - szólalt meg Rose bársonyos gyermeteg hangján. Furcsa volt ezeket a szavakat hallani a szájából. - Nem hiszem el, hogy azon vitatkoztok, ki milyen házba tartozik. Csak üljünk már le, könyörgöm!
- Rendben, Rose. Keresünk a következő kocsiban üres kabint - mondtam és kitoltam a kabinból. Még utoljára visszanéztem a szőke fiúra és levágtam neki egy grimaszt, ami reményeim szerint kifejezte az iránta érzett ellenszenvemet.
Megtaláltuk a mi társaságunkat. Ott ült Sam az ablaknál és Jamesszel társalgott. Bent ült még Albus, James öccse, Lily a húguk, aki azt hiszem annyi idős, mint Rose és ott volt még Rose Weasley és ha jól tudom az öccse Hugo, aki szintén annyi idős, mint az én Rose-om és Lily Potter.
Sam a nyakamba ugrott, úgy üdvözölt, kicsit megszeretgette Rose-t is, aztán heves faggatózásba kezdett. Rose-al elmeséltük neki a nyarunkat, hogy voltunk Hollandiában és sokat kviddicseztünk, tanítgattam Rose-t is.
Hamar eltelt az idő, mindenki részletesen beszámolt a nyaráról, a fél csapat volt külföldön és majdnem mindenki kviddicsezett. Hiszen belőlünk áll a Griffendél csapata.
Mikor kiszálltunk a vonatból, Rose tenyere már izzadt volt az idegességtől, mégsem vallotta be még magának sem, hogy izgul.
***
- Potter, Lily! - hívták ki az új Potter lányt. Félénken kiment és leült a kis hokedlire. Az idős, ősz McGalagony aki egyébként az igazgatónő, a fejére tette a süveget.
Egy pillanatig csönd volt, senki nem mert megmukkanni sem. Az elsősöket kivéve mindenki tudta, hogy ilyenkor a süveg beszélget Lily gondolataival.
- Griffendél! - kiabált végül a Teszlek Süveg, Lily pedig boldogan ugrándozott oda a mi asztalunkhoz.
- Weasley, Hugo!
- Griffendél!
- Hastings, Debora!
- Hollóhát!
- Parkson, Cyntia!
- Mardekár!
- Terence, Rose!*
Kishúgom remegő térdekkel ült le. A süveg nagyon sokat tétovázott, már azt hittem sosem jön meg az elhatározás. De végül mégis sikerült.
- Mardekár!
Nehéz szülés... tessék? A Mardekár? Ezt nem hiszem el. Rose nem mehet oda. Pont a Mardekár? De hát akkor már kerülhetett volna inkább a Hugrabugba!
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben Rose az én ártatlan kishúgom elbattyogott a Mardekár ház asztalához. Kérdőn nézett, rám én meg próbáltam jelezni, hogy nem tudom ez, hogy történhetett.
Még 3-4 elsőst beosztottak házakba aztán pedig jöhetett a nagy vacsora.
Még lefekvéskor sem tudtam elhinni, hogy Rose máshova került, mint én, ráadásul a Mardekárba.
*Rose anyja vezetéknevét kapta, mivel a születésénél apja nem volt jelen.
0 Comments:
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal