Rainbow Pen

Tényleg nem tudom, hogy mi történt velem...Még csókolóztam is Alannal! Sőt...Simon előtt is megcsókoltam! Jesszus! Mi történt velem. Reggel korán keltem. Rögtön elmentem a zuhany alá lehűteni magam. Mikor kijöttem, Nancy már ült az ágyban és rám mosolygott.
- Jó reggelt - mondtam neki nem sok lelkesedéssel.
- Gond van? - kérdezte aggódva. Megráztam a fejem. Gond az nincs...csak épp iszonyatosan rossz (vagy jó?) éjszakán vagyok túl.
- Nem hiszem - tette karba a kezét barátnőm.
- Tényleg nincs gond csak... - Nancy odaült mellém. - Tegnap este...mintha nem is én lettem volna. Elmentünk a Szükség szobájába ahol beindított valami lassú zenét és...táncoltunk rá. Aztán egy idő után megcsókolt, én meg vissza...visszacsókoltam. - Barátnőm furcsa arcot vágott. Hát igen ugyanazt érzem, mint ő, csak kicsit más szemszögből. Folytattam. - Aztán kimentünk és sétáltunk egy kicsit a folyosókon. Tíz körül lehetett, mikor visszaértünk. Persze mászkálásunk alatt is több puszi elcsattant. A klubhelységben még ott volt James és Simon. De James elaludt...khm...Simon ölében. - Erre Nancyből kitört a röhögés. Nora és Emily felébredtek rá. Jaj de jó, most már három pár fülnek mondhatom el mi történt...De végül is Nora csak fordult egyet és tovább aludt. Emily még feküdt az ágyban és a plafont nézte. De természetesen tudtam, hogy hallgatja a sztorit, hiszen nem is Emily lenne, ha nem...
- Mondd tovább, Rosie - sürgetett Nancy.
- Aztán újra lesmároltam Alant, hogy Simon lássa, hogy féltékennyé tegyem. Mikor elengedtem Alant, Simon csodálkozva nézett ránk, de nem sértődötten, vagy féltékenyen, úgyhogy aztán feljöttem. Mind aludtatok már.
Befejeztem. Ennyi történt. Nancyre néztem, ő pedig olyan furcsán nézett vissza rám...mintha felvillant volna egy kis villany körte az agyában. Láttam, hogy eszébe jutott valami.
- Mi az Nancy? - kérdeztem ijedten. Nem szeretem én ezt a nézést.
- Ezt nem teszi az ablakba, az biztos... - sziszegte.
- Mi van Nanc? - ismételtem meg a kérdésem. Nancy rám nézett, és vágott egy grimaszos mosolyt.
- Csak annyi, drága Rosiem, hogy Alan egy kissé elkábított téged.
- Tessék? - döbbentem meg.
- Bizony, bizony.
- De ez...ez egyáltalán nem biztos!
- Igazad van...de nagy a valószínűsége. De ha kell, kiderítjük. - Látszott hogy el van szánva. Közben már a klubhelység felé tartottunk, amikor hirtelen elbotlottam az utolsó előtti lépcsőn. A következő, amire emlékszem, hogy Nancy, Emily és Simon felém hajolnak és beszélnek.
- Nem hiszem hogy sejti, hogy... - Nancy elharapta a mondatot, mert látta, hogy kinyitom a szemem.
- Mit nem sejtek? - kérdeztem kómásan.
- Hála istennek, hogy fent vagy! - mosolygott rám Emily, mintha nem is hallotta volna az előbb feltett kérdésem. Visszamosolyogtam és feltápászkodtam valahogy, de hirtelen fájdalmat éreztem a lábamban és felszisszentem.
- Lehet, hogy eltörted - mondta Simon aggodalmasan és felsegített. Belém karolva el kezdett vezetni a klubhelység kijárata felé. - Elmegyünk Madam Pomfreyhoz.
Kettesben mentünk végig a folyosókon. Nancy és Emily aztán mindig tudják, mikor kell lelépni. A Madam azt mondta, hogy a mai nap itt kell maradnom. A lábam eltörött, de nem komoly. Simon félrehívta a doktornőt és valamit a fülébe súgott. Madam Pomfrey bólintott aztán visszafordult hozzám.
- Ma este már elmehet - mondta azzal távozott. Kezdett elegem lenni ebből a folytonos titkolódzásból.
- Örülnék, ha megmondanátok végre, hogy mi van! Nagyon idegesít ez az állandó...susmus - erre a szóra Simon felnevetett és közelebb jött. Jesszus, még ebben a pillanatban is eszembe jutott, hogy milyen istenien jól néz ki!
- Nincs semmi „susmus” - nevetett és egy laza mozdulattal kisimította arcomból a hajszálakat. Kétségtelenül, a szívem vitustáncot járt a bordáim mögött. Igazán jól esett ez az egy kis mozzanat...hogyha meg is csókolna mellé akkor...azt hiszem minden vágyam teljesülne. De sajnos csak mondott egy kedves "további kellemes napot" és kisurrant az ajtón. A nap unalmasan telt. Délután bejött a Madam megnézni hogy áll a törés, aztán azt mondta, hogy még két óra és kimehetek. Rögtön utána betoppant Nancy a leckével.
- Beszélgettem Alannal. És igen, ő volt - mondta pajkosan. Tisztára, mint egy gyerek, aki elérte amit akart.
- Hogy szedted ki belőle? - kíváncsiskodtam.
- Az maradjon az én titkom! - kacsintott Nancy. - Viszont azt mondta, hogy nagyon "sajnálja" - a macskakörmöt, Nancy a két ujjával imitálta. - Na persze én meg a tündér keresztanyu vagyok! - vigyorgott.
- Tényleg az vagy - nevettem.
Ekkor valaki bejött. Simon! Ez kedves tőle. Nancy sokatmondóan rám nézett, és mint aki itt sem lett volna, távozott.
- Szia! - mosolygott rám Simon azzal az elbűvölő mosolyával, amit én úgy imádok. Ennek a látogatásnak az lett a vége, hogy együtt írtuk meg a leckéket. Sokat beszélgettünk és szórakoztunk. Aztán el is jött a két óra múlva, amikor a Madam kiengedett. Együtt mentünk fel Simonnal és mikor kinyílt a portré, megláttam a klubhelységben szinte az összes griffendélest, akik mind azt kiabálták, hogy "Boldog tízenötödik születésnapot Rosie!".
Kimondhatatlanul jól esett ez az egész. A buli jól sikerült, még Albusszal is kibékültünk. Persze nem tudom mit fog ehhez szólni Scorpius. Mondjuk ebbe az egész kibékülősdibe nem is nagyon éltem bele magam, hiszen minden megtörténhet. Lehet, hogy Albusból csak az alkohol beszélt mikor azt mondta: - Rosie elegem van abból, hogy folyton szúrós szemmel nézünk egymásra és engedjük, hogy Scor az utunkba álljon.
A buli alatt én is sokat ittam. Úgyhogy a végén dülöngélve jártam az emberek között, aztán megtaláltam akit kerestem. Simon a kanapén ült és látszólag ő is be volt rúgva. Furcsa módon, nagyon bátran mentem oda hozzá. Egész este beszélgettünk. Aztán már csak arra emlékszem, hogy Simon ölében...elalszom.