Ha ez egy szokásos kis történet lenne, úgy kezdeném hogy bemutatkozom. Bemutatom a családom többi tagját is, de nem. Elég, hogy ha tudják a nevemet. Úgy hívnak, hogy Alice. Persze most mindenkinek beugrik az Alice a csodaországban, de az én mesém nem olyan varázslatos.
Azért, hogy ne legyen teljes homály, mégis mesélek egy kicsit róluk. Kis családból származom. Az apám kereskedő, az édesanyám pedig takarítónő egy ócska iskolában. Hát elképzelhetitek, hogy hogy megy a sorunk. A válasz könnyű és rövid – rosszul. Apám néha berúgva jön haza. Elkezd ordibálni, és mindenben kárt tesz, úgyhogy ilyenkor inkább bezárkózom a szobámban és megvárom, amíg a tornádó eltűnik. A következő napon a romboló bocsánatot kér és mindig az a mentsége, hogy unja az életét és a biznisz nem megy. Ha … Nekem sincs jobb életem, de mégsem rombolok.
Anyukám mindent megtesz, hogy egyenrangúnak érezzem magam a beképzelt, gazdag osztálytársaimmal. Hiszen ők mindig NAGY, márkás üzletekben vásárolnak és mindent megkapnak, amit szeretnének. Legújabb telefonok és trendi cuccok, nagy házak medencékkel stb. Általában elmennek egy boltban, és azért vásárolnak hogy jobb ruhákkal elmehessenek, egy másik boltban vásárolni. Nevetséges fajzatok. Útközben, ha meglátnak egy szegény velük egykorú lányt kinevetik a ruhái miatt, és olyan szinten megalázzák, hogy szegény teremtmény sajnálja, hogy világra jött. Aztán, amikor már annyit vásároltak, hogy el sem bírják a sok papírtáskát, hívják apát, aki küld egy méregdrága kocsit a kislányáért, véletlenül se kelljen gyalog járnia. Következő napon természetesen az új kollekciójában jön suliba, és azután veszi fel az egyenruhát, hogy ha már mindenki megdicsérte a drága cuccait. Legalább az a jó, hogy egyenruhát hordunk, különben sok szülőnek kellene vagyonokat költeni, hogy csemetéik ne érezzék másnak magukat. Természetesen aki gazdag, azon mindig látszik. Drága, márkás cipők, a legjobb minőségű harisnyanadrág, és jobb az egyenruhájuk anyaga is. A kezeiken drága, arany karkötők és gyűrűk. Hogy kiegészítsék öltözéküket egy nagyon csinos és természetesen drága, szintén arany nyakláncot vesznek fel. Szánalmas! Az emberek szerte a világon éheznek, ezek meg a pénzüket dobálják néhány drága cuccért. De végül is nem ők a hibások, hanem a szüleik. Szerencsétlen gyerekek , lehet, hogy soha nem fogják megtanulni, hogy nem csak a külső fontos.
Szóval anyukám évente egyszer megengedi, hogy vegyek valami márkás ruhadarabot. Általában megpróbálok valami olcsót, de szépet venni. Jól tudom, hogy a pénz fontos és nekünk nincs sok belőle. Aztán, ha megvan néha felveszem , de nagyon vigyázok rá. Az a szerencse, hogy nem kell sokszor saját ruhában mutatkoznom, kivéve ha megyünk valamilyen egynapos osztálykirándulásra. Mondjuk a többnaposat nem is tudnánk kifizetni, de a lényeg az, hogy én úgy se mennék el kirándulni annyi hárpiával, amennyi az osztályomban van. Viszont rajtam látszik, hogy nem vagyok dús gazdag, úgyhogy az elkényeztetett libák nem is foglalkoznak nagyon velem. Azért vannak normális emberek, mint például a barátaim. Köztük van egy-két gazdag ember is, de ők teljesen más kategóriában tartóznak. Ők nem szeretnek dicsekedni a birtokaikkal. Szerényen felvesznek egy karkötőt, egy gyűrűt és egy nyakláncot. Igaz, hogy ők is márkás ruhákban járnak, de a lényeg az, hogy számukra nem a pénz a legfontosabb.
A suli nem megy igazán jól, mert nem vagyok eléggé szorgalmas, de ha megerőltetem magam, akkor talán jobb jegyeim is lehetnek. A baj az, hogy az óra elején még figyelek, de ha a tanár folyamatosan beszél, a végén csak egy lassított bla-bla-bla-t hallok.
Egy kis kertes házba lakunk. A szobámon az idősebb nővéremmel Phoebevel kell osztozkodnom. Hát igen. Ő az én idősebb testvérem, aki azt hiszi, hogy az anyám. Olyan idegesítő, ha okoskodik. Szeretem meg minden, csak jó lenne, ha néha lazítana. Sokat tanul, és ki nem állhatom, ha késő estig olvas. Bekapcsolva hagyja a lámpát és az íróasztalomon alszik el, aztán nekem kell őt felkelteni és az ágyába segíteni. Szörnyű! De ez még nem minden. Reggel, amikor felkel elkezd ordítani, hogy miattam nem tudta megcsinálni a háziját. Hogy miattam? Hát ez hülye! Nem elég, hogy segítek neki, még le is szid. Máskor hagyom, hogy a kemény íróasztalon aludjon.
Képek a szereplőkról -->
0 Comments:
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal