Már 15 évesen. Micsoda öröm. Emily nemrég töltötte be a 15. életévét. Bár ő nagy ünnepet akart rendezni, végül nem sikerült neki, mivel a szülei nem támogatták, és ő úgy is tudta, hogy rossz bőrben vannak. A szülei kereskedők voltak és ő remekül tudta, hogy mostanában a biznisz nem megy jól. Így egy kis családi összejövetelnek is örült.
Emily sokszor gondolt arra, hogy milyen élete van. És bár nem ilyet kívánt volna ezt kapta szóval meg kellet elégednie azzal, amilye volt.
A lány egy kis bolgár városban született. A neve Lovecs. A mamája félig görög, félig makedón, apukája meg vietnámi. E-miatt a neve Emily Duong Buy lett. Két évig volt egyke gyerek, és a mamájával élt Lovecsbe, amíg az apukája vándorolt, hogy pénz keressen, és fenn tudja tartani a családot. Így Emily nem ismerte őt, szóval néha félt tőle, mivel kicsi volt, és nem tudta felfogni, hogy ő a második legközelebbi családtagja. Később született meg a húga. Nem is tudta, hogy milyen az, ha testvére van az embernek, de akkor még örült neki. Mikor 4 éves lett a szülei a nagynénikéjénél hagyták a húgával együtt, és elutaztak Magyarországra. Emily soha nem felejti el, hogy indulásuk előtt beszéltek a nagynénivel, hogy vigyázzon nagyon rájuk, és akkor Emy nem értett semmit ebből, de megjegyezte és csak később értette meg. Rémlik neki még, hogy anyukájának nem volt bőröndje, hanem egy ruhával teli táska. Arra emlékszik még, hogy anyukája karjaiba bújt, és már síros kedvében volt, mert érezte, hogy valami számára kellemetlen dolog történik majd. Itt volt az idő, hogy búcsúzzanak. Emily sok puszit és ölelést kapott. Megmaradt az emlék, hogy anyukája szemei könnyesek voltak. Sajnos az érzése "baj lesz" beigazolódott, és a szülei ott hagyták. Amikor anyukája elment, a lány csak a fotelbe ült és sírt, mert a szerette ott hagyta. Az utolsó emlék az, hogy a nagynéni, akitől akkor szívesebben kilométereknél lenne, azt mondta neki:
- Kicsikém, ne sírj! Majd meglátod, nem sokára vissza jön, és megint együtt lesztek.
Ennyi volt. Emily úgy gondolta, hogy neki ez túl nagy sokk volt így a továbbiakra nem emlékszik.
Így élt Emily a húgával, nagynénivel és annak anyukájával, akit nagyon szeretett és egybe ő volt a dédnagymamája.
Egyszer, amikor a nagynénikéje, akit úgy nevezett, hogy Teta*, reggelit csinált, közben Emilyhez fordult:
- Emily, szólj a dédinek, hogy jöjjön reggelizni, és gyertek ti is a húgoddal együtt.
A kislány kirohant a konyhából és benyitott a dédihez. Először résnyire nyitotta ki az ajtót, és látta, ahogy az öregasszony a haját coffba fogja. A haja kicsit zsíros volt és nagyon rövid. Aztán egy színes kendőt kötött a fejére. Akkor ment be a kislány szólni.
- Dédi, dédi, gyere reggelizni. Kész a reggeli!
- Jól van Emi, mindjárt jövök. Menyetek és kezdjétek el nélkülem. Nemsokára jövök én is.
A kislány gyorsan megfordult és mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót megint benézett és látta, hogy a dédi egy kötényt köt a derekára. Mosolygott egyet és elment. Leült a széken. Mindenki az asztal körül ült és elkezdtek reggelizni. A kislány a dédit nézte, aki vele szemben ült. Emily arra emlékszik, hogy dédi kávét ivott egy fehér, a közepén egy kis virágocskával díszített bögréből és vajas, sajtos kenyeret evett.
Képek a szereplőkról -->
Képek a szereplőkról -->
0 Comments:
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)