A pályaudvaron ültem, nem rég vett kávémat szürcsölgettem, keresztbe tett lábakkal vártam a vonatot. Az előttem elhaladó embereket figyeltem. Pszichológusként ez szakmai ártalom. Előttem elment egy anya a gyerekével. A kölyök talán 4-5 éves korban járhatott, valamiért hisztizett az anyjának, az pedig tudomást sem vett róla. Megcsóváltam a fejem. Az ilyen anyákat kéne meg rendszabályozni! Nem érzi, mekkora kincsnek fogta meg a kezét. Harminc vagyok, nem kifejezett szépség de nem is csúnya, volt már udvarlóm, volt vőlegényem, és még férjem is. A baj csak akkor volt, mikor kiderült, nem lehet gyerekem. Otthagyott a férjem, gyorsan elrendezte a váló papírokat és kiutazott Amerikába. Azóta van felesége, és 3 gyereke, megkapta, amit hőn áhított, és nekem mi jutott? Ülhetek egy lerobbant pályaudvaron és várhatok egy vonatra, ami a pokolba visz.
A főpályaudvar kapuján két magas termetű, nyúlánk fiatalember lépett ki az állomás előtti térre. A következő pillanatban megismertem őket.
Rob és Bob. Nem! Az nem lehet. Azt tudtam, hogy Rob szeme nem jó, nem fog meglátni, ha most elszaladok, de Bob pont az ellentettje. A legjobb szeme neki volt a világon. Ikrek voltak, de nem a hagyományos értelemben. Az ikreknél szabály, hogy ugyanúgy néznek ki. Ehhez raknék egy pipát. Robnál és Bobnál senki sem hasonlít egymásra jobban. De náluk, ellentétben minden ikerpárral, amit az egyik nem tudott, vagy gyengébb volt benne az a másiknak az erénye volt.
Sajnos késő. Bob kiszúrt, és nem tehetek mást, mint úgy teszek, mintha nem ismertem volna fel őket.
Erről az ikerpárról órákig mesélhetnék, de inkább kiszűröm a lényeget. Rob a cserediákom volt. Nagyon régnek tűnt az időszak, mikor a középiskolában cserediákokat fogadtunk, és az volt a legnagyobb problémánk, mi lesz, ha nem értjük majd meg egymást. Pedig megértettük, sőt!
Amíg felém sétáltak, Bob valamit Rob fülébe súgott, Rob pedig elmosolyodott és kajánul méregetett. Ez nem jelenthetett jót, hiszen ismertem Robot. A legnagyobb nőcsábász a földön.
Odaértek hozzám, és szó nélkül, vagy mondhatnám engedély nélkül leültek a két oldalamra. Először Bobra pillantottam, majd nagy nehezen sikerült Rob szemébe néznem.
Ha most az egyik páciensem viselkedne így, biztosan kioktatnám: Ne mutasd ki, hogy félsz!
Pedig én most pont ezt tettem és nem voltam büszke rá.
- Mi a helyzet tündérem? – tette fel a kérdést Rob, és szeme megállíthatatlanul kalandozott, a testem minden pontját mérnöki pontossággal szemügyre véve.
Rob egyik szülője magyar így könnyedén beszéli a nyelvünket.
- Semmi – válaszoltam kimérten, valamennyi erőt gyűjtve. Kihúztam magam és emelt fővel néztem rá.
Vonat fütyülését hallottam a távolból, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat.
Rob kapott az alkalmon, de gyorsabb voltam. Mielőtt még a térdemre tette volna érdes és koszos kezét, mely az idők során láthatóan öregedett, felálltam.
- Abból nem eszel – vágtam rá, sietős léptekkel elindulva a vágányok felé.
Esküszöm, úgy éreztem magam, akár egy tini lány, aki nem tud mit kezdeni az érzéseivel és két túl nagyra nőtt angol hapsival.
A vonat nyikorogva állt meg, még egy utolsót sípolt, és hatalmas tömeg zúdult le róla. Ekkor Rob már mellettem állt, karját a derekamra kulcsolta, és ahogy ijedtemben becsuktam a szemem egy gyors kép jelent meg a fejemben, arról a bizonyos sok-sok évvel ezelőtti éjszakáról. Erővel kirángattam magam a karjából, ezzel együtt elhessegettem a rossz emléket is, melynek köde most ott kavargott a fejem felett.
Dühösen, magamban szitkozódva néztem Robra, akinek az arca egy csepp megbánást, vagy csalódottságot sem tükrözött. Hogy lehet ennyire nemtörődöm és pimasz? Olyan szívesen megtaposnám, falhoz verném, közben ott van az a másik furcsa érzés a szívemben mikor vadóc és hívogató arcába nézek.
Látszik rajta a több mint tíz év, de így most talán még kívánatosabb is volt, mint akkor. Azon a forró éjszakán, mikor elvesztettem a fejem és csak vele akartam lenni.
Olyan könnyen adtam magam és olyan sokáig sírtam miatta. Később visszament Angliába és nem hallottam róla soha többet, nem beszéltünk az éjszakáról, sem a vágyainkról, neki csak egy újabb pipa voltam a gyűjteményben. Magyar cserediáklány, pipa.
Megráztam a fejem, elég volt! Nem szabadott visszaemlékeznem, megfogadtam, hogy meg nem történté teszem ezt az egészet. Mert ő elment és nem is nézett vissza. Kiszolgáltattam magam és ezek után soha többet nem engedtem közel magamhoz senkit könnyen.
A vonatról már rég leszállt mindenki, és a többség helyet is foglalt. Lustán az órámra néztem, mely fél 5-öt mutatott. Negyed óra, és indul.
- Kérlek, hagyj békén, Rob. Akárhová mész és akárkihez ezzel a vonattal, ne gyere a kabinomba, de még a szomszéd kabinba se. Remélem, megértesz – az utolsó szavakat már szinte elsuttogtam, mert alig bírtam a könnyeimet visszafojtani. Minden emlék előtört és már nem volt erőm visszatartani.
A szemem sarkából még láttam, hogy Rob utánam nyúl, de csak az ujja hegye ér el és még abba is beleborzongtam.
A legeldugottabb és legkihaltabb kabint kerestem, nem is olyan sokára rá is találtam. Egy szőke, magas férfi állt benne. Izmai megfeszültek, ahogy épp feltornázta bőröndjét a tartóba. Elmosolyodtam. Akármilyen feldúlt is voltam az előbb történtektől, nem tudtam nem észrevenni mennyire fess és jóképű ez a férfi. Mikor rám nézett, gyermeteg arcán szemöldöke kérdőn a magasba kúszott és elmosolyodott.
- Mire vár még hölgyem? Igazán helyet foglalhatna – tájszólással beszélt, de ez egy pluszponttal járt neki a képzeletbeli füzetemben.
Ez már sok a jóból, gondoltam.
- Köszönöm, nagyon kedves – mosolyodtam el.
A férfi kérdés nélkül megfogta a kezemben lévő bőröndöt és feltette a sajátja mellé. Biccentettem köszönésképpen és mér felejteni készültem Mr.Régicserediákincidens-t mire újra megjelent. Rob, az ördögi szerető.
Az egész szituációt leginkább az ördög és angyal párbajra hasonlíthatnám, ahogy egyik oldalamon az angyali szőke, tájszólású férfi állt, akinek még a nevét sem tudtam, míg a másik oldalon maga az ördög, aki a legváratlanabb pillanatokban jön melléd és a füledbe suttogja: Mindig itt vagyok melletted, és sosem engedem, hogy túllépj rajtam, vagy elfelejts!
- Figyelj, Amina – kezdte Rob, de nem hagytam, hogy befejezze, mert felment bennem a pumpa, és olyankor nem tudom visszafojtani, ami kikívánkozik belőlem.
Megfogtam Rob kezét és kirángattam a folyosó végére, ahol minél kevesebben hallhattak minket.
- Nem, te figyelj ide, Rob! Baromira unlak. Megmondtam neked, hogy keress más helyiséget ebben a szakadt, kerekes, sínen közlekedő járműben. Nem akarom, hogy a közelemben legyél, mert feldühítesz, és mert már nem vagyok rád kíváncsi. Régen talán könnyedén ledöntöttél a lábamról, könnyű kis csitri voltam, akit bárki megkaphatott, és aki örült, ha egyáltalán észrevették. De ez most már nem így van, és rád van a legkevesebb szükségem.
Megfordultam és otthagytam. Könnyedén vitt a lábam, könnyebben, mint valaha. Visszatértem angyalomhoz.
Az angyal szőke fürtjei csintalanul lógtak a levegőben, miközben olvasott valami könyvet. Arcát láttam az elmélyedést, a figyelmet, ahogy minden betűre koncentrált, nehogy elszalasszon valamit.
Nem akartam megzavarni, de ahogy beléptem felnézett, a kérdő arckifejezés még mindig ott volt, de ahelyett, hogy rákérdezett volna, mi történt, csak bemutatkozott.
- Keith vagyok – mutatkozott be.
Ez tehát az én angyalom mennyei neve. Meg persze remek, hogy ismét kifogtam egy külföldit, aki majd leteper és odébb áll. Arra pedig rájöttem, hogy amit a beszédében hallok nem tájszólás, hanem akcentus.
Az úton sokat beszélgettünk, észre sem vettem, hogy estébe fordul az idő és a szőke igazán remek társaságnak bizonyult. Könnyed humora volt, jó beszélőkéje és remekül tudott mesélni. Sokat mesélt a gyerekkoráról, arról a helyről ahol élt és felnőtt. A szülei nem sokkal a születése után elváltak, az anyja pedig a válóperből hazafurikázva autóbalesetet szenvedett. A szőkét láthatólag nem viselte meg annyira, mint amennyire természetes lett volna, rá is kérdeztem, hogy miért.
- Nem ismertem, apám még csak nem is nagyon beszélt róla. Nincs miért szomorúnak lennem – vont vállat.
Ahogy mesélt, éreztem, hogy a szemhéjaim lassan elnehezednek. Megígértettem Keith-el, hogy holnap folytatja, mire furcsa módon azt felelte, hogy elmeséli, ha még megéljük a reggelt.
Lefekvés előtt elment a vonat mosdójába, melyből áradt a tömény bűz és szutykos volt mindenütt. A fogkefét a csap alá tartottam és rányomtam a tubus maradékát, majd lassú, álmos mozdulatokkal tisztogatni kezdtem.
Valaki kopogott, mikor szinte félálomból keltem fel. Kiszóltam, mire furcsa, földön túli morgást hallottam. Az ördög morgása. Rögtön Rob jutott eszembe, aztán több gondolkodásra nem hagyva időt, az ördög verni kezdte a mosdó ajtót.
Kijárat után kutattam, és nem a normális értelemben, mert ott épp nem volt szabad az átjárás. A wc felett zárt volt az ablak, és azt kezdtem el hisztis nyögések közepette kirángatni. Megéreztem a hűvöset, ami annyit jelentett, hogy az ablak engedett valamennyit, de nem eleget. Még jobban rángattam, úgy érzem mindjárt kiszakad a karom is a helyéről, de elképesztő mit meg nem tesz az ember, ha élni akar.
Az ablak végre kinyílt, de ezzel egy időben az ajtó is. A szőke srác állt ott, de más volt. Kék, angyali szemei helyén most izzó lángcsóvák perzselték az arcom.
- Nem jutsz ki innen most már soha! – kiáltotta mély, torokhangon, ahogy mindig is elképzeltem egy ördögtől.
A meglepődöttségtől, hogy akit angyalnak hittem, az az igazi ördög, lebénultam, és nem bírtam megmozdulni. Keith, alias Az ördög felém nyúlt és elkapta a karom, száját hatalmasra tárta és bekapott. Hosszú perceken át zuhantam a mélybe, ahogy egyre mélyebbre jutottam Az ördög torkában úgy lett egyre melegebb és sötétebb.
Egyre sűrűbben vettem a levegőt és úgy éreztem megfulladok, mikor hangokat hallottam.
- Hölgyem! Talán elájult?
Egy idős nő hangját véltem felfedezni, de nem értettem, hogy kerül oda.
Aztán kinyílt a szemem és hosszú percek kellettek hozzá, míg magamhoz tértem.
- Hölgyem, minden rendben?
Kirajzolódott egy ráncos öreghölgy sziluettje. Arca kedves volt és aggódó. Akár a nagymamám is lehetett volna. Tipikusan olyan, aki almás pitét készít az unokáinak és forró kakaót visz reggel az ágyába.
Minden világos volt. A pályaudvaron ültem, a kávé kifolyt a ruhámra, és az meleget, amit álmomban éreztem a nap nyújtotta, mely most vidáman ragyogott az égen. Rossz volt felébredni, de az álom még rosszabb volt.
És akkor, mikor már leesett, hogy a vonatomat jócskán lekéstem és várhatok még vagy két órát, a főpályaudvar kapuján két magas termetű, nyúlánk fiatalember lépett ki az állomás előtti térre. A következő pillanatban megismertem őket…
Kedves Látogató!
Egy ideje nem érkezett új írásunk és ez azért van, mert mostanában elég zűrős a magán életünk.
Kedves Elynk egy ideje ihletválságban szenved, de aggodalomra semmi ok, ugyanis lassan, de eredményesen készül a következő története. Reméljük, nemsokára nyilvánosságra kerül. ☺
Velem pedig a következő helyzet van:
Bár én nem szenvedek ihletválságban, de kevés az időm. Ezenkívül nagy rajongója lettem a szerepjátékos oldalaknak, és noha rendszeresen írok, új történetek nem születnek, csupán válaszok a játékostársaimnak. Igyekszem ám minél előbb visszatérni. :P Addig is további jó olvasást!
XOXO
Cat
Borús, esős, őszi nap van. Nem rég beköszönt az elmúlás időszaka, a természet halálának ciklusa. Amikor minden lelohad, a Nap nyugovóra tér és a ridegség, a szürkeség veszi át a helyét.
A lehullott, színes levelektől tarkított parkba sétálok és az eddigi életemen gondolkozom. Hogy hol vagyok, honnan indultam és hova kerültem. Min mentem keresztül és alakulhatott-e máshogy az életem.
Annyi kérdés kavarog bennem, hogy fogalmam sincs, honnan kezdjem. Tudok egyáltalán mindegyikre felelni? Hisz bármennyire is kiábrándító, sok mindent nem lehet megválaszolni. Legalább is ezt mondják az emberek. De azt hiszem túl makacs és önfejű vagyok, hogy elhiggyem. Talán egy kicsit naiv is, hisz mindig az igazságot keresem. Tudom, hogy néha kemény és rideg, de inkább szembesülök vele, minthogy életem végig hazugságba éljek.
A pusztulásnak induló természetet bámulva, a saját emlékeimben merengek. Az összes ereklye között egy van, mely annyira elevenen él a tudatomban, hogy az élénksége elnyomja a kisebb fájdalmas, vagy éppen örömteli pillanatokat. Próbálom visszanyomni, nem szeretném, hogy előjöjjön, mert tudom, az csak fájdalmat okozna.
Ha egy szóval kéne megnevezni eme emléket, nem hiszem, hogy sikerülne. Túl sok érzés örvénylik bennem, ha rágondolok. Ezernyi szó jut eszembe róla. Szeretet, szerelem, megértés, boldogság, nevetés, fájdalom, szenvedés, hiány… Óráig tudnék sorolni.
Megállok egy magas fa, óriási lombja alatt, ahol egy vizes pad áll. Nem figyelve az esőcseppekre ráülök és a messzeségbe meredek. Olyan közelinek tűnik az emlék, mégis oly rég történt. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, majd leszállingózik az arcomon, és a sötétkék színű, esőkabátomra hullik le. Tekintetem a vizes betonra téved, ahogy egy kis pocsolya áll. Egy aranyszínű levél leszakad a fa egyik ágáról, majd lelebeg, és beleesik a pocsolyába. Az esővíz megrezzen, majd kis hullámok keletkeznek a felszínén. Az elmém nem bír tovább védekezni, és mint egy vulkánból feltörő láva, felszínre kerül az emlék.
Esőcseppek. Felnézek az égre és azt tapasztalom, hogy nemsokára elered az zápor.
- Jaj, csak ez ne! – töröm meg a csendet, majd gyorsabbra veszem a tempót. Lépéseim egyre fürgébbekké változnak, míg a végén futásnak eredek.
Szaladok, és csak szaladok, de érzem, hogy nem bírom tovább. Feladom. Ahogy vártam, az zuhé lehull. Úgy esik, mintha dézsából öntenék. Nem igazán van időm erre figyelni, inkább a kezembe lévő, fontos jegyzetekre figyelek. Meg kell óvnom őket az esőtől, hisz nagy szerepük van, a jövöm illetően.
Kapkodok, nem akarom összehajtani a papírokat, és a kabátom alá próbálom őket elrejteni. Már látom, hogy az egyik szó tintája elmosolyodik. Tudtam, hogy jobb golyóstollal írni.
Végül mégis összehajtom a papírköteget, és a kabátom belső zsebébe dugom el. Ekkor, váratlanul valami árnyék kerül a fejem fölött. Az elején még nem veszem észre, hogy annak a bizonyos valaminek köszönhetően, nem esik rám az eső. Felpillantok és egy sötétkék esernyőt látok. Egyből 90 fokos fordulatot teszek, mert szörnyen kíváncsi vagyok a védőeszköz tulajdonosára. A láttára az ajkaim széles mosolyba görbülnek. A szívem egyre gyorsabban ver, a pulzusom pedig hevesebbé válik. Átölelem az illetőt, majd újra a szemébe pillantok. A fiú szintén mosolyog, a szeme pedig úgy ragyog, akár az ezüst. Szürkés tekintete mélyen az enyémbe fúródik, majd a kamasz mély, mégis lágy hang megszólal.
- Épp jókor találtam rád.
A mondatán halványon elmosolyodom, majd melléállok. Ő átkarol, hogy jobban elférjünk az esernyő alá.
Mintha minden megszépült volna, egyik percről a másikra.
- Milyen napod volt? – teszi fel a szokásos kérdését. Általában ezt mindig meg szokta kérdezni, mert ő is tudja, hogy nincs olyan nap, amikor ne történne velem valami. Már megszoktam, hogy a „Semmi érdekes” válasz számára nem elég, úgyhogy kötelességemnek érzem, hogy mindent elmondjak neki.
- Minden jól ment. Az előadásom nagy sikert ért el, és több dicséretet kaptam, mint amennyire számítottam – feleltem, egy kis büszkeséggel a hangomban, melyet rejteni próbáltam. Nem szeretek dicsekedni, viszont nagyon jól esik, ha megdicsérik a munkámat. Sam elmosolyodik.
- És neked? – dobom vissza a labdát. Ha már rendesen válaszoltam, elvárom, hogy ő is ezt tegye.
- Szintén jó. Nagyon sokat gyakoroltunk a bandával. Egy új számon dolgozunk.
Imádom, amikor a zenéről beszél. Látszik, hogy mennyire szereti és hogy élvezettel zenél.
Észre sem vesszük, ahogy a házunk bejárati ajtajához közeledünk. Már az ajtó előtti lépcsőknál állunk, amikor, a tekinteteink ismét találkoznak.
- Hétfőn ugyanakkor? – kérdi, széles mosollyal az arcán.
- Alig várom – válaszolok, majd Sam rámhajolva csókot lehel az ajkaimra.
- Helyes – reagál a mondatomra, majd megvárja, míg becsukom az ajtót.
Hétfőn délután van. Izgatottan várom, hogy viszontlássam őt. Vagy negyed órával korábban érkezem a találkozóhelyre. Fel-alá járkálok. Egész nap erre gondoltam. Újra át szeretném ölelni, a szemét csodálni, a hangjába gyönyörködni. Öt perc, negyed óra, fél óra. Késik, pedig sosem szokott. Előveszem a telefonomat. Megpróbálom felhívni, de nem csörög. Ki van kapcsolva a mobilja. Úgy döntök, hogy nem várok tovább. Zaklatottan hazafelé veszem az irányt.
Az egész úton azon gondolkozom, hogy vajon mi történhetett vele. Benézek a postaládába, ahol csupán egy levél van. Ha jól látom, nem a postás hozta, hisz nincs rajta bélyeg, az írás viszont ismerős – Sam írása. Összezavarodom. Nem értem, hogy miért küld levelet. Ha mondani szeretne valamit, miért nem jön el, vagy miért nem hív fel?
Berohanok a házba, az ajtóból köszönök a szüleimnek, majd felmegyek a szobámba. Gyorsan kinyitom a levelet, mert rendkívül kíváncsi vagyok a tartalmára.
Drága, Liz!
Gyáva vagyok, mert nem merem megmondani a szemedben mindazt, ami ez a levél tartalmaz. Szégyellem, hogy nincs annyi erőm, hogy eléd álljak és bevalljam a levél okát.
Sajnálom, hogy ilyen módom közlöm veled mindezt, de többi… Soha többi ne keress!
Megváltoztam. Valami megváltozott.
Holnap elmegyek a városból és soha többé nem látsz. Ha valaha is igazán szerettél, kérlek, hagy békén! Soha többé nem akarlak látni.
Sam
Nem fogom fel, amit olvasok. Vagy csupán nem akarom elhinni? Annyira abszurd az egész. Múltkor még… Nem értem? Mi változott meg? Hisz pénteken találkoztunk utoljára. Semmi jelét nem láttam annak, hogy így érezne. Igazi magyarázatra van szükségem, ezt nem tudom csak így elnézni.
Összegyűröm, majd a kukába dobom a levelet. Felkapom a kabátomat és Sam háza felé indulok. Mikor odaérek, reménykedve becsöngetek. Még egyszer és még egyszer. Kopogok, dübörgök, de semmi. Az ablakon próbálok bepillantani. Nem látok be. Se mozgást, se fényeket, semmit. A konyhaablakhoz rohanok, hátha ott jobban látszik a ház belseje. Így is van, de a látvány, mely fogad, elszomorít. Az alsó emeletről hiányoznak a bútorok. Minden szürke és komor. Mintha több éve hagyták volna el a házat. De hogy? Nem értem.
- Hölgyem, jól van? – ragad meg valaki a vállamnál. Megszakítja az elméket.
- Igen, köszönöm – vágom rá a kérdésre a választ, semmi gondolkozás nélkül. Letörlöm a nedves arcomról a könnyeket, majd egy műmosolyt erőltetve az arcomra, az idős emberre pillantok. Ő visszamosolyog, majd továbbmegy.
Újra a postaládánál állok. Több hónap múlt el, mióta utoljára találkoztam Sammel. A postaszekrényben ismét csak egy levelet találok. Az írás, ugyan az, mint azon a levélen, amit Samtől kaptam. A boríték is. Ezúttal viszont van rajta bélyeg és cím is. Valami gyógyító intézet címe. Nem várom meg, míg bemegyek a házba, rögtön kibontom a levelet.
Drága, Liz!
Bocsáss meg, hogy nem magyaráztam el, miért megyek el. Azt hiszem túl nagy sokk volt számomra a hír, amit az nap kaptam, mikor utoljára találkozunk. Eddig nem volt bátorságom, ahhoz, hogy megírjam neked, arról nem is beszélve, hogy szemtől szembe elmondjam, halálos beteg vagyok. Az orvosok nem tudják, hogy pontosan mi bajom van, csak annyit, hogy a szervezetem saját magát pusztítja.
Az első dolog, amire gondoltam, az volt, nem akarom, hogy mellettem szenvedj. Nem kívántam, hogy ilyen állapotban láss. Mi több! Inkább azt mondanám, hogy féltem. Rettegtem attól, hogy visszataszítónak találsz. Azt szerettem volna, még most is, hogy úgy emlékezz rám, mit a mosolygós Samre. Mint arról a fiúról, aki imádott zenélni, nevetni, élni, melletted lenni.
Most, hogy nem sok időm maradt, úgy döntöttem, hogy jogod van megtudni az igazat, hogy miért hagytalak el. Gyáva voltam! Kérlek bocsáss meg!
Örökre szeretni foglak
Sam
A fájó szívem kihagy pár dobbanást. A szám elé rakom a kezem. Annyira megrázó a levél, hogy nem bírom visszatartani a könnyeimet. Zokogok. Befutok a házba, ledobom a táskámat, felkapom anyám kocsi kulcsait, majd borítékon megjelölt címet pötyögöm be a GPS-be. Elhajtok.
Dühös vagyok, csalódott, de mélyen belül örülök. Enyhe boldogság járja át a testemet, mert végre tudom, hol van.
Nagyjából fél óra az út, míg végül egy óriási fehér-narancssárgás építmény elé parkolok be. Belépek az épületbe, és az információs pult felé sietek. Egy virágos ingű férfi megmutatja Sam szobáját. Bekopogok, majd nesztelen léptekkel besétálok. Egy fehér, csendes szoba fogad, melyben csupán a gépek pityegése hallatszik. A helyiség közepén egy ágy helyezkedik, benne pedig egy alvó alak. Félek beljebb menni és ez látszik is a lépéseimen. Ennek ellenére egyre közelebb kerülök az szunnyadó személyhez, míg végül az ágy szélére nem kerülök. Keservesen lenézek az szundító fiúra, majd gyengéden megsimogatom a homlokát. Olyan, mint egy alvó angyal.
- Sam – szólítom meg, de nem reagál. Könnyek gyűlnek össze a szemembe. Körbenézek a szobában. Mellettem a lélegeztető gép áll. Felemelem az ujjaimat, majd a pityegő gép csíkját követem. Azt szeretném, hogy felébredjen. Bárcsak…
- Liz – hallom, ahogy egy gyenge hang a nevemen hív. Megfordulok, az ágy oldalára támaszkodom, majd leguggolok és megfogom a kezét – Mégis eljöttél?
Képtelen vagyok válaszolni, így hát csak egy bólintással reagálok. A könnyek újra összegyűlnek a szemembe, de ez alkalommal ki is potyognak. Sam elmosolyodik, majd megrázza a fejét.
- Kérlek, ne! Mosolyogj! Hadd legyen boldog az utolsó emlékem.
Bár nehezemre esik, mégis követem példáját. Az szám széle felgörbül.
- Köszönöm! – pislant egyet, majd a szemembe fúrja az övét. Boldognak tűnik, míg úgyis, hogy tudja, nemsokára meg fog halni. Erre a gondolatra ismét bekönnyezek, de még azelőtt törlöm le a könnycseppeket, mielőtt kipotyognának.
- Liz, bocsáss meg!
- Csss! – nem hagyom, hogy befejezze a mondatát. – Nincs mit megbocsátani.
Sam tekintete egy pillanatra felragyog. Ekkor a pityegés egyre gyorsabbá válik. Sam arcáról eltűnik a mosoly, én pedig megijedek. Felállok, hogy segítséget kérjek, de Sam megragadja a kezemet. Lepillantok rá. Látom a szemében, hogy tudja, már nem lehet rajta segíteni. Hiábavaló lenne segítséget kérni. Mintha arra kérne, hogy töltsem vele az utolsó pár pillanatot. Megcsóválom a fejem. Nem akarok belenyugodni a ténybe, hogy sehogy sem tudnak rajta segíteni, de mégis maradok. Látom, hogy mondani akar valamit. Hegyezem a fülem.
- Liz… - észrevehető, hogy nehezére esik a beszélés – én… örökké szeretné foglak – elmosolyodik, majd a szemhéjai, lassan, lustán lecsukódnak. Látom, ahogy az életszikrája apránként elvész, én pedig tehetetlen vagyok. Nem tudok segítséget nyújtani.
A folyamatos pityegés abbamarad. Csak egy hang válik hallhatóvá. A hang, mely azt jelzi, hogy Sam örökre elment…
Újabb bejegyzések Régebbi bejegyzések Főoldal
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)