A pályaudvaron ültem, nem rég vett kávémat szürcsölgettem, keresztbe tett lábakkal vártam a vonatot. Az előttem elhaladó embereket figyeltem. Pszichológusként ez szakmai ártalom. Előttem elment egy anya a gyerekével. A kölyök talán 4-5 éves korban járhatott, valamiért hisztizett az anyjának, az pedig tudomást sem vett róla. Megcsóváltam a fejem. Az ilyen anyákat kéne meg rendszabályozni! Nem érzi, mekkora kincsnek fogta meg a kezét. Harminc vagyok, nem kifejezett szépség de nem is csúnya, volt már udvarlóm, volt vőlegényem, és még férjem is. A baj csak akkor volt, mikor kiderült, nem lehet gyerekem. Otthagyott a férjem, gyorsan elrendezte a váló papírokat és kiutazott Amerikába. Azóta van felesége, és 3 gyereke, megkapta, amit hőn áhított, és nekem mi jutott? Ülhetek egy lerobbant pályaudvaron és várhatok egy vonatra, ami a pokolba visz.
A főpályaudvar kapuján két magas termetű, nyúlánk fiatalember lépett ki az állomás előtti térre. A következő pillanatban megismertem őket.
Rob és Bob. Nem! Az nem lehet. Azt tudtam, hogy Rob szeme nem jó, nem fog meglátni, ha most elszaladok, de Bob pont az ellentettje. A legjobb szeme neki volt a világon. Ikrek voltak, de nem a hagyományos értelemben. Az ikreknél szabály, hogy ugyanúgy néznek ki. Ehhez raknék egy pipát. Robnál és Bobnál senki sem hasonlít egymásra jobban. De náluk, ellentétben minden ikerpárral, amit az egyik nem tudott, vagy gyengébb volt benne az a másiknak az erénye volt.
Sajnos késő. Bob kiszúrt, és nem tehetek mást, mint úgy teszek, mintha nem ismertem volna fel őket.
Erről az ikerpárról órákig mesélhetnék, de inkább kiszűröm a lényeget. Rob a cserediákom volt. Nagyon régnek tűnt az időszak, mikor a középiskolában cserediákokat fogadtunk, és az volt a legnagyobb problémánk, mi lesz, ha nem értjük majd meg egymást. Pedig megértettük, sőt!
Amíg felém sétáltak, Bob valamit Rob fülébe súgott, Rob pedig elmosolyodott és kajánul méregetett. Ez nem jelenthetett jót, hiszen ismertem Robot. A legnagyobb nőcsábász a földön.
Odaértek hozzám, és szó nélkül, vagy mondhatnám engedély nélkül leültek a két oldalamra. Először Bobra pillantottam, majd nagy nehezen sikerült Rob szemébe néznem.
Ha most az egyik páciensem viselkedne így, biztosan kioktatnám: Ne mutasd ki, hogy félsz!
Pedig én most pont ezt tettem és nem voltam büszke rá.
- Mi a helyzet tündérem? – tette fel a kérdést Rob, és szeme megállíthatatlanul kalandozott, a testem minden pontját mérnöki pontossággal szemügyre véve.
Rob egyik szülője magyar így könnyedén beszéli a nyelvünket.
- Semmi – válaszoltam kimérten, valamennyi erőt gyűjtve. Kihúztam magam és emelt fővel néztem rá.
Vonat fütyülését hallottam a távolból, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat.
Rob kapott az alkalmon, de gyorsabb voltam. Mielőtt még a térdemre tette volna érdes és koszos kezét, mely az idők során láthatóan öregedett, felálltam.
- Abból nem eszel – vágtam rá, sietős léptekkel elindulva a vágányok felé.
Esküszöm, úgy éreztem magam, akár egy tini lány, aki nem tud mit kezdeni az érzéseivel és két túl nagyra nőtt angol hapsival.
A vonat nyikorogva állt meg, még egy utolsót sípolt, és hatalmas tömeg zúdult le róla. Ekkor Rob már mellettem állt, karját a derekamra kulcsolta, és ahogy ijedtemben becsuktam a szemem egy gyors kép jelent meg a fejemben, arról a bizonyos sok-sok évvel ezelőtti éjszakáról. Erővel kirángattam magam a karjából, ezzel együtt elhessegettem a rossz emléket is, melynek köde most ott kavargott a fejem felett.
Dühösen, magamban szitkozódva néztem Robra, akinek az arca egy csepp megbánást, vagy csalódottságot sem tükrözött. Hogy lehet ennyire nemtörődöm és pimasz? Olyan szívesen megtaposnám, falhoz verném, közben ott van az a másik furcsa érzés a szívemben mikor vadóc és hívogató arcába nézek.
Látszik rajta a több mint tíz év, de így most talán még kívánatosabb is volt, mint akkor. Azon a forró éjszakán, mikor elvesztettem a fejem és csak vele akartam lenni.
Olyan könnyen adtam magam és olyan sokáig sírtam miatta. Később visszament Angliába és nem hallottam róla soha többet, nem beszéltünk az éjszakáról, sem a vágyainkról, neki csak egy újabb pipa voltam a gyűjteményben. Magyar cserediáklány, pipa.
Megráztam a fejem, elég volt! Nem szabadott visszaemlékeznem, megfogadtam, hogy meg nem történté teszem ezt az egészet. Mert ő elment és nem is nézett vissza. Kiszolgáltattam magam és ezek után soha többet nem engedtem közel magamhoz senkit könnyen.
A vonatról már rég leszállt mindenki, és a többség helyet is foglalt. Lustán az órámra néztem, mely fél 5-öt mutatott. Negyed óra, és indul.
- Kérlek, hagyj békén, Rob. Akárhová mész és akárkihez ezzel a vonattal, ne gyere a kabinomba, de még a szomszéd kabinba se. Remélem, megértesz – az utolsó szavakat már szinte elsuttogtam, mert alig bírtam a könnyeimet visszafojtani. Minden emlék előtört és már nem volt erőm visszatartani.
A szemem sarkából még láttam, hogy Rob utánam nyúl, de csak az ujja hegye ér el és még abba is beleborzongtam.
A legeldugottabb és legkihaltabb kabint kerestem, nem is olyan sokára rá is találtam. Egy szőke, magas férfi állt benne. Izmai megfeszültek, ahogy épp feltornázta bőröndjét a tartóba. Elmosolyodtam. Akármilyen feldúlt is voltam az előbb történtektől, nem tudtam nem észrevenni mennyire fess és jóképű ez a férfi. Mikor rám nézett, gyermeteg arcán szemöldöke kérdőn a magasba kúszott és elmosolyodott.
- Mire vár még hölgyem? Igazán helyet foglalhatna – tájszólással beszélt, de ez egy pluszponttal járt neki a képzeletbeli füzetemben.
Ez már sok a jóból, gondoltam.
- Köszönöm, nagyon kedves – mosolyodtam el.
A férfi kérdés nélkül megfogta a kezemben lévő bőröndöt és feltette a sajátja mellé. Biccentettem köszönésképpen és mér felejteni készültem Mr.Régicserediákincidens-t mire újra megjelent. Rob, az ördögi szerető.
Az egész szituációt leginkább az ördög és angyal párbajra hasonlíthatnám, ahogy egyik oldalamon az angyali szőke, tájszólású férfi állt, akinek még a nevét sem tudtam, míg a másik oldalon maga az ördög, aki a legváratlanabb pillanatokban jön melléd és a füledbe suttogja: Mindig itt vagyok melletted, és sosem engedem, hogy túllépj rajtam, vagy elfelejts!
- Figyelj, Amina – kezdte Rob, de nem hagytam, hogy befejezze, mert felment bennem a pumpa, és olyankor nem tudom visszafojtani, ami kikívánkozik belőlem.
Megfogtam Rob kezét és kirángattam a folyosó végére, ahol minél kevesebben hallhattak minket.
- Nem, te figyelj ide, Rob! Baromira unlak. Megmondtam neked, hogy keress más helyiséget ebben a szakadt, kerekes, sínen közlekedő járműben. Nem akarom, hogy a közelemben legyél, mert feldühítesz, és mert már nem vagyok rád kíváncsi. Régen talán könnyedén ledöntöttél a lábamról, könnyű kis csitri voltam, akit bárki megkaphatott, és aki örült, ha egyáltalán észrevették. De ez most már nem így van, és rád van a legkevesebb szükségem.
Megfordultam és otthagytam. Könnyedén vitt a lábam, könnyebben, mint valaha. Visszatértem angyalomhoz.
Az angyal szőke fürtjei csintalanul lógtak a levegőben, miközben olvasott valami könyvet. Arcát láttam az elmélyedést, a figyelmet, ahogy minden betűre koncentrált, nehogy elszalasszon valamit.
Nem akartam megzavarni, de ahogy beléptem felnézett, a kérdő arckifejezés még mindig ott volt, de ahelyett, hogy rákérdezett volna, mi történt, csak bemutatkozott.
- Keith vagyok – mutatkozott be.
Ez tehát az én angyalom mennyei neve. Meg persze remek, hogy ismét kifogtam egy külföldit, aki majd leteper és odébb áll. Arra pedig rájöttem, hogy amit a beszédében hallok nem tájszólás, hanem akcentus.
Az úton sokat beszélgettünk, észre sem vettem, hogy estébe fordul az idő és a szőke igazán remek társaságnak bizonyult. Könnyed humora volt, jó beszélőkéje és remekül tudott mesélni. Sokat mesélt a gyerekkoráról, arról a helyről ahol élt és felnőtt. A szülei nem sokkal a születése után elváltak, az anyja pedig a válóperből hazafurikázva autóbalesetet szenvedett. A szőkét láthatólag nem viselte meg annyira, mint amennyire természetes lett volna, rá is kérdeztem, hogy miért.
- Nem ismertem, apám még csak nem is nagyon beszélt róla. Nincs miért szomorúnak lennem – vont vállat.
Ahogy mesélt, éreztem, hogy a szemhéjaim lassan elnehezednek. Megígértettem Keith-el, hogy holnap folytatja, mire furcsa módon azt felelte, hogy elmeséli, ha még megéljük a reggelt.
Lefekvés előtt elment a vonat mosdójába, melyből áradt a tömény bűz és szutykos volt mindenütt. A fogkefét a csap alá tartottam és rányomtam a tubus maradékát, majd lassú, álmos mozdulatokkal tisztogatni kezdtem.
Valaki kopogott, mikor szinte félálomból keltem fel. Kiszóltam, mire furcsa, földön túli morgást hallottam. Az ördög morgása. Rögtön Rob jutott eszembe, aztán több gondolkodásra nem hagyva időt, az ördög verni kezdte a mosdó ajtót.
Kijárat után kutattam, és nem a normális értelemben, mert ott épp nem volt szabad az átjárás. A wc felett zárt volt az ablak, és azt kezdtem el hisztis nyögések közepette kirángatni. Megéreztem a hűvöset, ami annyit jelentett, hogy az ablak engedett valamennyit, de nem eleget. Még jobban rángattam, úgy érzem mindjárt kiszakad a karom is a helyéről, de elképesztő mit meg nem tesz az ember, ha élni akar.
Az ablak végre kinyílt, de ezzel egy időben az ajtó is. A szőke srác állt ott, de más volt. Kék, angyali szemei helyén most izzó lángcsóvák perzselték az arcom.
- Nem jutsz ki innen most már soha! – kiáltotta mély, torokhangon, ahogy mindig is elképzeltem egy ördögtől.
A meglepődöttségtől, hogy akit angyalnak hittem, az az igazi ördög, lebénultam, és nem bírtam megmozdulni. Keith, alias Az ördög felém nyúlt és elkapta a karom, száját hatalmasra tárta és bekapott. Hosszú perceken át zuhantam a mélybe, ahogy egyre mélyebbre jutottam Az ördög torkában úgy lett egyre melegebb és sötétebb.
Egyre sűrűbben vettem a levegőt és úgy éreztem megfulladok, mikor hangokat hallottam.
- Hölgyem! Talán elájult?
Egy idős nő hangját véltem felfedezni, de nem értettem, hogy kerül oda.
Aztán kinyílt a szemem és hosszú percek kellettek hozzá, míg magamhoz tértem.
- Hölgyem, minden rendben?
Kirajzolódott egy ráncos öreghölgy sziluettje. Arca kedves volt és aggódó. Akár a nagymamám is lehetett volna. Tipikusan olyan, aki almás pitét készít az unokáinak és forró kakaót visz reggel az ágyába.
Minden világos volt. A pályaudvaron ültem, a kávé kifolyt a ruhámra, és az meleget, amit álmomban éreztem a nap nyújtotta, mely most vidáman ragyogott az égen. Rossz volt felébredni, de az álom még rosszabb volt.
És akkor, mikor már leesett, hogy a vonatomat jócskán lekéstem és várhatok még vagy két órát, a főpályaudvar kapuján két magas termetű, nyúlánk fiatalember lépett ki az állomás előtti térre. A következő pillanatban megismertem őket…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)